– Ha jól értem, te már jártál itt – dobta vissza a kérdést Ken a lánynak. Nem volt meglepve, de azért csalódást érzett.

– Igen – felelte a lány, továbbra is merev arccal. – A tábornokkal vacsoráztunk itt néhányszor.

Ken nem szólt semmit.

– Munkavacsorák voltak – tette hozzá Barbara egy idő után.

Ken csak legyintett, ezt meg Barbara nem tudta értelmezni, hát ismét elhallgatott.

Szerencsére megérkezett az étel, így megint volt, amivel elfoglalják magukat.

Barbara gyorsan, türelmetlenül evett. Ahogy elverte azonban az első éhét, ismét Ken felé fordult. Meglepve látta Ken arcán a szinte gyermeki örömöt, ahogy az ételét kóstolgatta. Hirtelen elszállt belőle az indulat. Finoman megkocogtatta a tányérja szélét, hogy magára vonja a másik figyelmét, s amikor Ken felnézett, még egy óvatos mosolyt is megkockáztatott.

– Miért hoztál ide? – kérdezte, de maga sem tudta eldönteni, hogy ezt száraz védekezésnek, vagy gyöngéd kezdeményezésnek szánta-e.

Ken belenézett Barbara barna szemébe, és teljesen összezavarodott. Valahol mélyen belül érezte, hogy most alkalma lenne őszintén beszélnie a lánnyal az érzéseiről, az esze mégis azt súgta, ez teljesen irreális, mi több, helytelen volna. Válaszra nyitotta a száját, mert a lány tekintete sürgette a választ, de fogalma sem volt róla, mit is mondjon.

– Hát… úgy érzem – hebegte, aztán megpróbálta összeszedni magát –, illetve úgy gondolom, hogy sok kérdés van, amit meg kell beszélnünk.

Barbara meglepődve felhúzta a szemöldökét és hátradőlt.

– Mit kell megbeszélnünk? – érdeklődött. A hangjába visszatért a gyanakvás.

Ken érezte, hogy menthetetlenül elveszti. Egy pillanatra mérlegelte, hogy kiönti a szívét a lánynak, de ahogy körbenézett, arra gondolt, ez nem a megfelelő hely és időpont.

– Hát szakmai dolgokat – bökte ki végül. Igyekezett ismét összeszedettnek és tárgyilagosnak látszani.

Barbara válla megereszkedett, ahogy a szemét egy pillanatra az égre emelte.

– Igen? – kérdezte csalódottan.

– Hát ugye – Ken vadul kutatott az emlékeiben, hogy milyen kérdést hozhatna fel – ott volt a legutóbbi jelentés…

Barbara érezte, hogy elveszti a türelmét.

– Ken, ezeket naponta átbeszéljük a csoportmegbeszéléseken – vágott közbe türelmetlenül. Az asztalra támaszkodva előrehajolt és merőn nézett a férfira. – Mi a fenének hoztál ide?

Ken hátrahőkölt. Halálra volt rémülve, és hirtelenjében csak egy kiutat látott.

– Egy bizalmas kérdést szerettem volna neked feltenni… – nyögte ki.

Most Barbarán volt az összezavarodás sora. Lehet, hogy a férfi mégis elszánta végre magát?

– Kérdezz bátran! – Igyekezett ismét nyugodtan és bátorítóan beszélni.

Ken nagy levegőt vett.

– Miért hagyod el rendszeresen a bázis területét, amikor tudod, hogy ezt szigorúan tiltja a szabályzat? – kérdezte végül.

Barbara úgy érezte magát, mint akit fejbe sújtottak. Csak ült ott sóbálvánnyá merevedve. Aztán elöntötte a gyilkos düh. Fölpattant a székéről és ismét a férfi felé hajolt.

– Javaslom, jelents be a Biztonságiaknál! Majd a fegyelmi tárgyaláson kielégítő magyarázatot adok.

Nagyot fújt és felegyenesedett. Ken próbálta menteni a helyzetet.

– Félreértesz, nem számon kérni akartalak… – kezdte magyarázni. Nem tudta hogyan folytassa, és Barbarán sem látszott, hogy fogékony lenne az észérvekre. Ekkor azonban – szerencséjére – megszólalt a mokomja. Ösztönösen rápillantott – ahogy Barbara is – és látta, hogy szigorúan bizalmas, sürgős hívása érkezett. Barbarára nézett, aki nem szólt, de láthatóan megfeszültek az állkapcsa izmai.

Ken szó nélkül bekapcsolta, hogy vegye az adást.