Az üveglapon elegáns kék fény rajzolta ki az étkészlet helyét. Ken balján, körülbelül középen kettejük között egy diszkrét virágdísz hologramja villant fel, a kék fényektől jobbra pedig az étlap fehér fényei jelentek meg. A rendszer érintőképernyőként működött.

Ken megnyomta azt a gombot, amelyik a fizető személyét regisztrálta. Barbara keze is elindult, de Ken rászólt.

– Ne! – mondta halkan. – Én hívtalak ide, ez az én dolgom.

Barbara merőn nézett rá, aztán vállat vont és a virágdísz felé fordult. A hologram kivetítője mellett is talált gombokat, amikkel az asztaldísz is változtathatóvá vált. Ahogy nyomogatni kezdte őket, előbb újabb és újabb virágkompozíciók, majd tájképek villantak fel, amiket különböző alakok követtek. A lány végül egy táncosnő alakjánál állt meg, aki végtelenített ciklusban rázta magát és vonaglott a parketten. Ken megütközve nézte: meggyőződése volt, hogy egy ilyen asztaldíszt csak férfi bulikon választanak, közös ivászatokon, vagy búcsúztatókon.

Hogy zavarát leplezze, az étlap felé fordult.

– Ó, hát egész érdekes dolgok vannak itt – mondta könnyednek szánt hangon. Valójában fogalma sem volt róla, hogy az ételnevek többsége mit jelent. Találomra rábökött egyre. A kép változott, az étel részletes leírása jelent meg a kijelzőn. Ken figyelmesen tanulmányozni kezdte.

Barbara hosszan bámult rá, aztán a maga étlapja felé fordult, gyors, határozott mozdulatokkal beütötte a maga rendelését, és azonnal el is küldte. Eközben Ken örömmel vette észre, hogy van egy „Mutat” gomb is, aminek segítségével meg tudja jeleníteni a fogások háromdimenziós, forgó képét.

– Soha nem jártál még itt, igaz? – kérdezte Barbara.

Ken zavarba jött, és gyorsan elküldte az első étel nevét, amin megakadt a szeme.

– Hát nem, nem jellemző – ismerte el kelletlenül.

Barbara biccentett, de nem tűnt úgy, mintha ettől megenyhült volna. Gyanakodva nézett Kenre.

A csend egy pillanatra megült közöttük, aztán egy újabb pincér tűnt fel az asztal mellett, aki a mobil bárt hozta.

– Szabad valamit javasolnom, inni? – kérdezte.

Barbara felé fordult. Egy pillantással felmérte a választékot, és már mondta is a választását.

– Egy 23-as Altarit kérek.

A pincér önkéntelenül is elismerően bólintott. Aztán elővett egy poharat, megtöltötte a megfelelő palackból, lezárta, és Barbarához fordult.

– 15° megfelel, hölgyem?

– Tökéletes – felelte a lány.

A pincér a pohár alját forgatva beállította a hőszabályzót, majd rutinos mozdulattal használatra készre nyitotta az edény kupakját.

– Parancsoljon – mondta. Megvárta, míg a lány elveszi a poharat, csak utána fordult Ken felé.

– Önnek, uram? – kérdezte udvariasan.

– Öhm… – Ken nem tudta, mit válasszon. – Tudna nekem ajánlani valamit?

A pincér arca semmit nem változott, Ken mégis úgy érezte, mintha enyhe megvetéssel nézne rá.

– A 76-os Martial igazán kitűnő, uram. Esetleg egy mentás kísérővel.

– Rendben – egyezett bele Ken azonnal.

A pincér nem kommentálta a dolgot, újabb poharat vett elő, és elkészítette az italt. Nem kérdezte a hőfokot sem, beállította magától.

– Köszönöm – mondta Ken, mikor átvette a poharát. A pincér egy pillanatra csodálkozva nézett, aztán gyorsan elkészítette a kísérő italt is (ez egy frissítő volt, mint Ken megállapította, ahogy beleszagolt), aztán meghajolt és szó nélkül továbbment.