Megtehette volna, hogy felkeresi a kiemeltek számára fenntartott étkezőt – ebből csak egy volt a bázison –, de azt túl körülményesnek találta, soha nem is élt ezzel.

Egészen mostanáig.

Most arra gondolt, eljött az idő, hogy Barbarát ide vigye ebédelni.

Először csak arra gondolt, hogy az előkelőbb környezet hangsúlyosabbá teszi a lány szemében: komolyabban veszi talán a kérdéseit, jobban odafigyel a véleményére. Talán együttműködőbb lesz. Később azonban – némiképp szégyenkezve – beismerte magának, hogy igazából lenyűgözni szeretné a lányt. Azt szeretné, ha valakinek tartaná, ha megint észrevenné és értékelné.

Végül is mindegy, zárta le magában a vívódást. A lényeg, hogy a lány eljöjjön: kellemes körülmények között, élvezve a luxust, a kényesebb kérdések is könnyebben megoldódnak, s az érzelmek is könnyebben jönnek. Legalábbis Ken ezt remélte.

A következő riasztó problémát az jelentette, hogyan hívja el a lányt. Megtehette volna persze, hogy átsétál hozzá, és egyszerűen beszél vele. Ezt azonban nem merte vállalni, túlságosan félt, hogy idegességében elront valamit. Küldhetett volna egy rövid, szöveges, vagy hangüzenetet is, ezt azonban ridegnek és túl hivatalosnak találta. Felvetődött benne egy vidám 3D üzenet ötlete is – saját kidolgozású hírvivő figurái voltak elmentve a gépén, nagyon büszke is volt rájuk – ehhez viszont nem illeszkedett volna a találkozásuk – részben – munka jellegű témája. Végül, hosszas kínlódás után, kiválasztott egy hivatalos külsejű (neki legalábbis úgy tűnt) hírvivőt, a szájába adott egy meglehetősen formális meghívást, és elküldte Barbarának.

A lányt meglehetősen meglepte a meghívás. Hosszú hetek óta gyakorlatilag semmiféle kapcsolata nem volt Kennel, és semmi nem utalt rá, hogy most valamiféle okuk lenne beszélni egymással. Ráadásul Barbara szerint az üzenet eléggé furcsa volt: a kivetítőjén megjelenő vicces figura érthetetlenül mereven viselkedett – ez egyébként Barbarát határozottan Kenre emlékeztette –, ugyanakkor, a programozásából adódóan vidám zenei aláfestés kísérte (erről Ken teljesen megfeledkezett), miközben egy hivatalos találkozóról adott tájékoztatást – a szöveg maga a lány számára inkább tűnt idézésnek, mint meghívásnak.

Egy percre megállt a keze a billentyűzet felett, amíg átgondolta, mit tegyen. Aztán elvetette az ötletet, hogy egyszerűen átsétáljon, és csak egy kurta, szöveges választ írt, hogy elfogadja a meghívást.

Másnap délben a bázis központi elosztó helyiségében találkoztak. Ez volt a komplexum legnagyobb tere, itt volt a legsűrűbb a forgalom. Ken kérte ezt a helyszínt, mert nem akarta, hogy a többiek kérdő tekintettel nézzenek utánuk. Kerülni akarta a feltűnést.

Barbara pontos volt. Ken némi csalódottsággal állapította meg, hogy ugyanolyan munkaruhát viselt, mint más napokon – ellentétben vele, aki az ünnepi egyenruháját vette fel. Barbara felhúzott szemöldökkel mérte végig, de nem tett megjegyzést.

Ken sután intett, mutatva az irányt, aztán elindult a liftek felé. Barbara szó nélkül követte, láthatóan át akarta adni a kezdeményezést, amíg rájön, miről is van szó. Így aztán szó nélkül értek fel arra a szintre, ahol a kiválasztottaknak járó szolgáltatók – köztük az étterem is – sorakoztak. Ahogy kiszálltak a liftből és körbenéztek, Barbarának összeszűkült a szeme és megfeszült az arca. Bár Ken nem vette észre, a napnál világosabb volt, hogy zokon vette a helyszín megválasztását.

Ő azonban zavartalanul a bejárathoz ment és röviden egyeztetett az ajtóban álló recepcióssal. Pár pillanat múlva a fiatal férfi meghajolt és beinvitálta Kent, majd előrement, hogy mutassa az utat. Ken megfordult és várakozóan Barbarába nézett. A lány habozott egy pillanatig, aztán vonakodva belépett az étterembe.

A recepciós egy klasszikus, kerek faasztalhoz kísérte őket, amelynek lapját fekete üvegtábla alkotta. A kártyájával aktiválta az asztalt, aztán egy udvarias meghajlással magukra hagyta őket és visszament a bejárathoz.