– A baleset reggel 9:47-kor történt – közölte a segítő adminisztrátor, egy fiatal nő, akit Kern még sosem látott. – Az idegen délután 13:51-kor meghalt.

– Mi? – bukott ki Kenből. – Négy órán keresztül nem küldtek érte segítséget?

A tekintetek rosszallóan fordultak felé.

– Nem a mi dolgunk lett volna – felelte dühösen az ezredes.

Kent váratlanul érte a válasz: ő az idegenek segítségére gondolt, fel sem merült benne, hogy az embereknek kellett volna segítenie.

– Igen, alaposan átgondoltuk a helyzetet, de túl veszélyes lett volna – tette hozzá Liptowsky és szinte bocsánatkérően nézett Kenre. – Kiszámíthatatlan, hogy az idegenek hogy reagáltak volna, ha egyet közülük megpróbáltunk volna elhozni.

– Ööö… értem – felelte Ken. Fogalma sem volt, mit kéne mondania.

– Nekem két kérdésem van, uraim – ragadta magához a szót a konzul. – Mi magyarázhat egy ilyen mértékű szociális érzéketlenséget? És mit tegyünk mi ebben a helyzetben?

Mindenki értetlenül nézett.

– Az első kérdés hosszabb elemzést igényel – felelte Minabongo. – Ami viszont a másodikat illeti… – óvatosan körbesandított –, hát… nekem lenne egy talán szokatlan javaslatom.

A konzul csak kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Ha lemegy a nap és éjszaka lesz, az idegenek visszavonulnak a kompjaikba. Illetve az épületükbe, most már. Szerintem meg kéne ragadni az alkalmat és be kéne gyűjtenünk a holttestet.

– Nem túl kockázatos ez? – kérdezte a konzul. A szeme a katonák felé rebbent, majd inkább a kutatók felé fordult.

A katonák hallgattak, de az arcukra volt írva, hogy támogatnák az akciót, legalábbis Ken így ítélte meg. A tudósok jóval bizonytalanabbnak tűntek.

– Hát igen, megvan ugye a kockázat – dörzsölte az orrát Kuno –, de ha abból indulunk ki, amit a nap folyamán tapasztaltunk, akkor én ezt nem ítélném vállalhatatlannak. A tetem órák óta ott fekszik, de még csak rá sem pillant senki.

– Igen, én is úgy gondolom, hogy az idegeneknek már nem jelent semmit – helyeselt Minabongo.

– Ez igaz, azonban érdemes arra is gondolni, mi van akkor, ha testben, de még inkább a felszerelésében van valamiféle jelzés, vagy adó, ami alapján mégiscsak feltűnik nekik, hogy elvittük a tetemet. Esetleg azt is megtudják, hova… – vetette ellenük Rise.

– Ha érték lenne, már összeszedték volna – vélte Hoshimoto.

– Nem azt mondtam, hogy érték – vitatkozott Rise –, hanem, hogy jelez. Egy beültetett chip, egy bemérhető sugárzás, egy érzékelhető jelzés. Újrahasznosítani nem lehet, de követni igen.

– Vizsgáltuk a kérdést, de ismereteink szerint semmi ilyenről nincs szó – vakkantotta közbe a tábornok.

– Az lehet, de mivel nem ismerjük a kommunikációjuk módját, nem állíthatjuk biztosan, hogy nincs semmi jelzés – Rise kezdett ingerültebb lenni.

A tábornok nem válaszolt, csak várakozásteljesen a konzulra nézett.

– Nos – kezdte a konzul, miközben a homlokát ráncolta, és az ujjait piramist formálva összeütögette –, én azt gondolom, a várható nyereséget tekintve vállalható a kockázat.

A tábornok úgy nézett, mint aki váratlan karácsonyi ajándékot kapott. A konzul hozzá fordult.

– Készítse elő az akciót, hogy minél kisebb felhajtással, de teljes biztonságban menjen minden!

A tábornok biccentett, az ezredes pedig felpattant és kisietett a teremből.

– Rendben. Az első kérdésen mindenki dolgozzon az embereivel, és holnap visszatérünk rá – nézett körbe a konzul. – Az elképzeléseket írásos formában kérem.

Ezzel lezárta a megbeszélést.