Ezzel a tudósok sem tudtak különösebben vitatkozni, ugyanakkor egy kisebb csoportjuk – titokban Ken is ide számította magát – amellett érvelt, hogy a problémák csak a felszínen oldódtak meg, a valóságban semmivel nincsenek közelebb a megoldáshoz, a valódi együttműködéshez, mint korábban. Senki sem tudja megmondani ugyanis – mondták –, hogy az idegeneknek mikor lesz megint ellenőrizhetetlen és kiszámíthatatlan akciója.

A napok azonban egyformán peregtek, és semmi nem utalt arra, hogy ilyesmi készülne. A kedélyek megnyugodtak a bázison, a viták elcsitultak a bizottságban, a csapaton világosan mutatkozni kezdtek az unalom jelei. A konzul ismét arról kezdte faggatni a tudósokat, hogyan lehetne érdemi kommunikációra bírni az idegeneket, Ken pedig visszatért az ábrándjaihoz, hogy sikerül valahogyan visszaédesgetnie Barbarát, és minden megint szép lesz, mint régen.

Ebben a helyzetben történt, hogy egy alkalommal α váratlanul felállt a napi program közben, megakasztva ezzel Chaplain magyarázatát. Jó néhány másodpercig álltak csöndben, mert Chaplain nem tudta, mit tegyen: kérdezni nem mert, folytatni nem tudta, így hát a mozdulatába merevedve állt és úgy nézett α-ra. α mereven figyelte, mint aki mérlegeli a következményeket. Vagy talán a feladattal birkózott? Ken, aki teljesen véletlenül volt épp a megfigyelőteremben, nem tudta eldönteni.

Végül α megszólalt:

– Idegen… épít…

Chaplain értetlenül pislogott, s a megfigyelő teremben is mindenki csodálkozva meredt a képernyőkre. α újra nekifutott a beszédnek.

– Idegen… épít… – hosszas kivárás után – kórház…

Mindenkinek tátva maradt a szája.

– Az idegenek kórházat építenek – próbálkozott összefoglalni a bejelentés lényegét Chaplain, nehogy félre értse.

α biccentett és megismételte:

– Idegen… épít… kórház.

Chaplain-en látszott, hogy vadul gondolkodik.

– Idegen beteg – mondta aztán.

α zavartan nézett, mint aki nem érti az elhangzottakat.

– Idegen… épít… kórház… – ismételte el újra, és némiképp tanácstalanul nézett Chaplainre. Chaplain is így nézett vissza rá, aztán önkéntelenül is arra pillantott, amerre a megfigyelőket sejtette. α kihasználta a pillanatot és leült. Maga elé vette az adattárolóját és várakozásteljesen nézett a kivetítő felé. Chaplain, miután fogalma sem volt, mit tehetne, s a fülére sem kapott semmiféle utasítást, ami megkönnyítette volna a dolgát, visszatért a napi rutinhoz és folytatta a magyarázatát.

Néhány napig úgy tűnt, ennek a fura közjátéknak nem volt semmi jelentősége. Nem érkezett újabb komp, és α is ugyanúgy járt a találkozókra, mint korábban. Sem aznap, sem később nem hozta szóba, és nem is utalt erre a rövid eseményre.

Az ötödik nap hajnalán azonban riadó söpört végig a bázis minden egységénél.

Ken lélekszakadva rohant a bizottság Operatív Központjába, ahol a katonák már mind ott voltak és feszült arccal figyelték a kijelzőket. (Azt azért megnyugvással állapította meg, hogy Bob Rise kivételével egyetlen tudós sem érkezett előtte.)

Szó nélkül a helyére sietett, és aktiválta a személyes állomását.

A monitorján megjelent az idegenek anyaűrhajója, ahogy méltóságteljesen keringett az orbitális pályáján. Előtte azonban egy másik űreszköz is látszott – egy komp, ami azonban jóval nagyobb volt, mit az eddig használtak, és láthatóan a leszálláson kívül szállítási funkciói is voltak. A leszálló egység körül kisebb kompok tűntek fel – ezek között is voltak kifejezetten teherszállító típusúak, de több, már ismert személyszállító is akadt.

Egy egész kis „flotta” közeledett a felszín felé.