magukat, amihez nem igényelték az emberek egyetértését. Ez agresszív, figyelmeztető lépés, így az emberi oldal hozzáállását is ehhez kellene igazítani. A többség persze ezzel sem értett egyet, sokan pedig azt hozták fel, hogy az idegenek mozgását fegyveres erővel korlátozták, ez épp elég határozott fellépés volt, amit az idegenek meg is értettek.

A többség tehát határozatlan volt, valójában senkinek nem volt olyan elképzelése, ami legalább elméletben kiutat mutatott volna a jelenlegi patthelyzetből.

Kent annyira idegesítette a bizottság tehetetlensége, hogy többször elgondolkodott a lehetőségen, hogy esetleg elfelejt az üléseiken megjelenni – ehhez azonban végül sosem volt elég bátorsága. Leginkább az kedvetlenítette el, hogy a konzulban is csalódott: az első perctől határozott, jó vezetőnek ismerte meg, akinek már a jelenléte is biztonságot adott. Az utóbbi időszakban azonban a konzul sem tudott irányt mutatni, valójában a bizottság is az ő tehetetlensége miatt sodródott csak. A konzul nemcsak megoldást nem mutatott, de feladatot sem adott, kérdéseket sem tett fel, mert maga sem tudta megfogalmazni azokat.

A csapatán belül sem volt sokkal jobb a helyzet. Dani nem szólt egy szót sem, ugyanakkor rákapott arra, hogy órák hosszat figyelje az idegenek mozgását. Magnus, aki maga is saját megfigyeléseket végzett, megpróbált vele beszélgetni, Dani azonban csak a vállát vonogatta, és azt ismételgette, hogy ő bizony nem lát semmi érdekeset.

Tamarát annyira frusztrálta, hogy képtelen értékelhető tudományos eredményt felmutatni, hogy ingerlékennyé vált, és elkezdte hangoztatni, ő már az elején megmondta, mekkora hiba kezdeményezni. Indra igyekezett megnyugtatni, de látszott, ő maga is tele van feszültséggel. Nolee fegyelmezett csöndben viselte a helyzetet, de minden mozdulatában benne volt, hogy Kentől várná a megoldást. Zou úgy tett, mint akit ez az egész nem érdekel, naphosszat a gépe előtt ült és játszott, Barbara pedig eltűnt, Ken a nyomát se látta.

Ken egyre inkább úgy érezte, elege van az egészből. Visszagondolt az estére, amikor először jelezték a műszerek az idegenek érkezését, és nem értette, hogyan is lehetett akkor olyan lelkes és izgatott. Ma leginkább fáradtnak érezte magát, és azt kívánta, bár pakolnának össze az idegenek és tűnnének el végre. Tudta, hogy ez az érzés valahol igazságtalan, azt is, hogy már másnap megbánná, ha netán bekövetkezne, most mégis úgy érezte, élete legboldogabb pillanata lenne, ha felébredne és rájönne, álom volt az egész. Sőt – döbbent rá némi bűntudattal – igazából azzal is kibékülne, ha kiderülne, Daninak volt igaza, az egész csak átverés volt, éles gyakorlat, ami véget ért, és hazamehetnek végre.

Persze, semmi ilyesmi nem történt. Egy nap azonban azt tapasztalták a megfigyelők, hogy a medencébe látogató idegenek száma jelentősen csökkenni kezdett. Előbb a harminc fölötti létszámról tíz körülire, aztán szépen tovább, amíg végül mindössze négy-öt β téblábolt csak odakint. Ezzel párhuzamosan a kompok száma is csökkent: bár a leszálló forgalom nem szűnt meg, a leszálló pályán veszteglő járművek száma előbb tartósan négyre, aztán kettőre csökkent.

Végül eljött a nap, amikor az egyik komp felszállt, s a medencébe nem sétált ki senki sem. A sziklafalak ölelte tér éppolyan üres volt, mint korábban.

Mindeközben α szorgalmasan látogatta a tárgyalótermet: a hivatalos kapcsolatfelvételi program zavartalanul folyt.

A bizottságban persze a dolgok ez irányú változása is komoly vitákat váltott ki. A többség a lelke mélyén megnyugvással fogadta, hogy az idegenek jórészt elmentek, ugyanakkor azzal is tisztában volt mindenki, hogy a mozgatórugókat, a miérteket továbbra sem sikerült megismerni.

A katonák azon az állásponton voltak, hogy a dolgok a lehető legjobban alakultak: megszűntek a nehezen ellenőrizhető, kiszámíthatatlan hatások, az idegenek végre ismét jól lokalizálhatók, ráadásul visszatértek az együttműködés útjára. Ennél jobb nem is lehetne a helyzet.