A bázison lázas munka folyt. Minden esetet pontosan rögzítettek, csapatok és gépek tucatjai dolgoztak azon, hogy valamiféle szabályt sikerüljön találni az adatokban.

Továbbra sem tudtak azonban koordinált csapatmunkát kimutatni az idegenek között: még ha időben egyszerre is indultak útnak – ami ritkán fordult elő –, akkor sem haladtak egy útvonal mentén, és nem is érintkeztek egymással. Sikerült azonban néhány „bejáratott útvonalat” azonosítani: olyan vonalakat, amelyeken többen is végigmentek, illetve amelyeket az idegenek több napon keresztül is használtak. Meglepő volt ugyanakkor, hogy e vonalakon nagyon szigorúan tartották a korábban bejárt nyomot, és ott sem tértek el ettől, ahol nemcsak kényelmi, de praktikus szempontból is lehetőség lett volna a rövidítésre. Ezek a vonalak hamarosan kitaposott – keskeny – ösvényként rajzolódtak ki a medence felszínén. Három ilyen ösvény volt: az elsőre bejárt, közel tíz kilométer hosszú, egy rövidebb, ami hamarabb elérte a hegyoldalt és talán hat-hét kilométer lehetett, és egy kifejezetten rövid, ami mindössze bő egy kilométert tartott. Érdekes volt megfigyelni, ahogy a nyomok az útvonalak végén seprűszerűen szétterültek és belevesztek a tájba. Az idegenek onnantól nem követték a korábbi nyomokat, hanem a maguk útját járva „szétszéledtek” a hegyláb mentén, ki balra, a medence túlsó vége, ki jobbra, a bázis felé fordulva, sőt, olyan is volt, aki egyszerűen elindult a medence közepe felé – igaz, az ilyen utak mindig elég hamar elhaltak, s a kalandozó idegenek gyorsan visszatértek a sziklák tövébe. Jó ideig – több mint három hétig – tartott, amíg az első felderítő eltökélte magát, és elindult a meredeken fölfelé is.

Addigra persze már megerősítették a katonai védelmet a látogatott hegyvonulatok túlsó oldalán. Abban ugyanis mindenki egyetértett, hogy semmiképpen nem szabad megengedni, hogy az idegenek elhagyják a medence területét. A konfliktusra még két hetet kellett várni, addigra jutott el az első idegen a gerincig, hogy ott aztán fegyveres emberekbe botoljon, amik már messziről kiabáltak neki.

– Vissza! Vissza! Senki nem hagyhatja el a medencét!

Az idegen jó tíz méterre lehetett, amikor észrevette őket, és megállt. Egy ideig csak nézte a katonákat és nem moccant. Azok szintén feszült mozdulatlanságban várták, mi történik. Ken jól látta a képernyőkön keresztül, hogy készek a harcra, egy apró – talán véletlen – jelzésre is készek tüzet nyitni. Idegesen meredt a kijelzőkre.

A katonák tisztje újra kiáltott:

– Senki sem hagyhatja el a medencét! Forduljon vissza!

Az idegen most felé fordult és rámeredt. Aztán egy hosszú pillanat után csendben megfordult és elindult lefelé a lejtőn.

Innentől kezdve egyetlen idegen sem próbálta meg elhagyni a medence területét, gondosan elkerülték a hegygerinceket.

5.

A dolgok rendje tehát látszólag helyreállt, Ken mégis úgy érezte, azzal, hogy csak megfigyelik az eseményeket, lassan, de egyre határozottabban kicsúszik az irányítás – de még az ellenőrzés is – a kezük közül. Emlékezett rá, hogy Tamara éppen amellett kardoskodott, hagyják az idegeneket kezdeményezni, de határozott meggyőződése volt, hogy a lány egyáltalán nem erre gondolt. Folyamatosan azon töprengett, mit lehetne tenni, vagy, hogy kinek, és hogyan tudná legalább elmondani az aggályait, de még erre sem talált megoldást.

A bizottság tagjait is megosztotta a helyzet. Néhányan amellett foglaltak állást, hogy térjenek napirendre az idegenek viselkedése fölött és koncentráljanak ismét a formális kapcsolatfelvétel folyamatára – elvégre az idegenek visszatértek, és azóta ugyanolyan együttműködőnek bizonyultak, mint korábban. Ezt az álláspontot azonban a többség struccpolitikának tartotta.

Mások – elsősorban a katonák – amellett érveltek, hogy a kapcsolatfelvételi program megbukott, az idegenek láthatóan semmire sem értékelik, hiszen önálló cselekvésre szánták el