elemezték, milyen módjai vannak a kezdeményezésnek, ha arra kerülne a sor, vagy hogy miképpen lehet megakadályozni az idegenek távozását, csak érintőlegesen foglalkoztak a kapcsolat megszakadásának lehetséges okaival. A konzul hamar megelégedett a ténnyel, hogy senki nem tud valószínű magyarázattal szolgálni, a tudósok pedig örültek neki, hogy nem kell egy olyan kérdésben eredményt felmutatniuk, amelyben szinte semmi fogódzó nem áll a rendelkezésükre.

Mindazonáltal a sok megbeszéléssel sem jutottak előbbre. Annyiban tudtak mindössze megállapodni, hogy időt kell adni az idegeneknek, hogy maguk dönthessék el, mikor és milyen formában térnek vissza. Volt olyan bizottsági tag – kettő is, Liptowsky és Chaval –, aki kifejezetten örült, hogy az idegenek végre átveszik a kezdeményezést. Mások azonban azon aggódtak, hogy az események végül kicsúsznak az emberek ellenőrzése alól. Érthető módon e tábor legfőbb hangadója a tábornok volt. Az ő indítványára rendelte el a konzul azt is, hogy a hadsereg készüljön fel, ha az idegenek el akarnák hagyni a bolygót, képesek legyenek azt hatékonyan, ám kíméletesen megakadályozni. Kent ez a lépés félelemmel teli viszolygással töltötte el.

Két nap telt így el α távozását követően. A harmadik napon a megszokott időben kinyílt a komp dokkolója, és az idegenek megjelentek a nyílásában: a küldöttségük felsétált a tárgyalóba, éppen úgy, mint a korábbi időszak bármelyik napján. Ahogy megérkeztek, α ugyanúgy foglalta el a helyét, és a kísérői is ugyanúgy telepedtek köré, mintha semmi sem történt volna. Szerencsére a szigorú utasításoknak köszönhetően Chaplain és a stáb a helyén volt, s a programot sikerült zökkenőmentesen folytatni.

Ken persze némi késéssel ért a megfigyelőszobába. Sorra nézte a kijelzőket, figyelte a teremben tartózkodókat, és úgy érezte, végképp nem ért semmit. Mi értelme volt kihagyni három alkalmat, ha most ugyanúgy ülnek itt, mint korábban? Szinte biztos volt benne, hogy valami lényeges körülmény elkerüli mindannyiuk figyelmét. Talán húsz percet üldögélt a megfigyelő helyiségben a gondolataiba merülve – a megfigyelés nem igazán kötötte le –, amikor váratlanul jelzett a mokomja: sürgősen várják a bizottságban. Automatikusan felpattant és indult, bár el nem tudta képzelni, mi az, ami nem várhatta meg a napi program végét.

Ahogy megérkezett, szinte mellbe vágta a termen ülő feszültség. A bizottság tagjai meredten figyelték a kijelzőket. Senki nem figyelt rá, mikor belépett. Aztán a konzul futólag odavetette:

– Nézze!

Ken közelebb lépett, hogy lássa a képernyőt.

A képen a leszállt kompokat látta. A kompok mögött pedig egy alakot, ahogy ráérősen bandukolt a medence síkja, vagyis az ellenkező irány felé. Egy β volt.

Ken értetlenül pislogott a többiekre. Végül a tábornok szólalt meg.

– A napi program megkezdése után körülbelül negyedórával újabb idegenek hagyták el a kompokat. Ez önmagában nem szokatlan, bár ilyen időbeli egybeesés korábban még nem volt. A váratlan lépés az, hogy az új idegenek nem a bázis felé, a már eddig elfoglalt termek felé indultak, mint korábban, hanem a kompok környékét kezdték körbejárni. Ezt meglehetősen hamar befejezték, viszont egy közülük nem tért vissza, hanem elindult az ellenkező irányba. De hát ezt már maga is látja.

Ken biccentett. Már az is meglepte, hogy a tábornok számol be neki, de ennél is jobban aggasztotta a komor hangulat. A maga részéről ennél sokkal rosszabb hírekre számított.

– Van nála valamiféle eszköz? – kérdezte, csak hogy jelezze, részt vesz a közös munkában.

Többen csodálkozva néztek rá.

– Nincs – felelte végül a tábornok. – Ugyanúgy felszerelés nélkül van, mint eddig mindegyikük.

– Akkor nem megy messzire – vélte Bob Rise. – A meleg hamarosan visszafordítja.