Nem tudta mit mondjon. Maga sem tudott jobb ötletet – igaz, ez nem is volt a szakterülete – ugyanakkor úgy érezte, az asztal körül ülők valamilyen fura módon lenézik az idegeneket. Nem számolnak valamivel, és ezért ezek a primitív kísérletek bukásra vannak ítélve. Egy pillanatig habozott, hogy ezt kimondja-e, de, végül nem mert érvek nélkül szembeszállni a szakértőkkel.

– Azt hiszem, a hozzáértők már elmondták, ami lényeges. Én nem tudok ehhez többet hozzátenni – mondta végül.

A konzul nem tűnt elégedettnek a válasszal, de csak bólintott. Aztán a kutatás vezetőihez fordult.

– Rendben, tegyük ezt. De nem hibázhatunk többet, a feladat tehát olyan bonyolult legyen, hogy mindenképpen sikerre vezessen!

Ebben maradtak, bár Ken érzett némi lelkiismeret-furdalást, amiért nem tette szóvá az ellenérzéseit. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy ezt a csoportjában sem osztotta senki, ami némiképp segített neki.

Másnap tehát a program egy meghatározott pontján Chaplain ismét azt mondta:

– A kérdéshez szükséges adatok egy e-kártyán vannak, ezt azonban a szabadban találja meg, a terasz felőli bejárat fölött, valahol a hegyoldalban.

α ugyanolyan mereven nézett, mint az előző nap, s aztán ugyanolyan szótlanul indult ki a szabadba. Ezúttal Chaplain is követte. Ahogy kiértek, megfordultak és szemügyre vették a sziklákat, felmutatott egy sötét nyílásra.

– Ott van, abban a barlangban.

Szinte még be sem fejezte, két β máris a kőkorlátra mászott, hogy megkezdjék az élő lépcső kialakítását. Hamarosan már felfelé sétált is rajtuk α, aki így már könnyen elérte azt a peremet, amiről a barlang szája megközelíthetővé vált. Amikor azonban α elindult a peremen, újabb β-k tűntek fel a folyosón. Egymás után felmásztak az élő lépcsőn, és követték α-t a barlangba.

Odabent félhomály volt, az idegenek mégis magabiztosan közlekedtek. Körülbelül 10-15 métert kellett haladniuk az enyhe emelkedőn, amikor a tér kitágult, s egy belső üregbe, afféle természetes terembe értek, amelynek a boltozatát egy helyen nyílás törte át, azon keresztül behullott a szikrázó napfény.

A terem közepére érve α megállt és körbefordult. Szeme alaposan végigjárt minden kis zegzugot a falakon, a poros földtől egészen a terem kupolájáig. A bejárat felett volt egy másik nyílás, ezen akadt meg végül a tekintete. Kettőt lépett visszafelé, mire az őt kísérő β-k a karjaikat összefogva természetes létrává álltak össze. A vállaikon α könnyen feljutott a megfelelő magasságba, és derékig-térdig eltűnt nyílásban.

– Most! – lehelte hang nélkül a megfigyelő helységben Minabongo.

α megfogta és felemelte a lemezt, miközben a másik karjával elkezdte kifelé tolni magát. Ezzel párhuzamosan váratlanul csikorgó hangok szólaltak meg, amelyek gyorsan mély morajlásban terebélyesedtek ki: az üreg végén egy repedés mentén hatalmas kőtömbök csúsztak le, s ahogy nekiütődtek a padozatnak, összetörték és beomlasztották azt. α tehát egy pillanatra sem került veszélybe, ugyanakkor a mozdulatainak köszönhetően a kivezető járat teteje beomlott, s a törmelék elzárta az idegeneket a külvilágtól.

– Kezdődik a mulatság – Minabongo hangját alig lehetett érteni, de az elégedettséget nem lehetett félreérteni.

α végül kimászott a nyílásból és leért a talajra. A megszerzett adatkártyát gondosan eltette, csak ez után indult el megnézni, mi is történt. Mire odaért, a három őt kísérő β már serényen pakolta a köveket, méghozzá az omlás tetejéről. α csak egy pillantást vetett rájuk, aztán visszament a terembe, hogy ott is alaposabban körülnézzen. A figyelmét most a felső nyílás kötötte le. Ez azonban négyüknek is túl magasan volt, ráadásul eléggé be is szűkült, kétséges, hogy átfértek volna-e rajta. Így hát hamarosan visszament a folyosóra, de nem állt be a