A másik elismételte.

– Idegen jelzi érkezést embernek előre.

És bólintott.

A program derűs hangulatban folyt tovább.

Ettől kezdve α minden alkalommal egy nappal a komp indulása előtt bejelentette annak érkezését.

A leszállások természetesen megsűrűsödtek: körülbelül kéthetenként érkezett újabb komp, de időnként vissza is indult egy-egy. Összességében azt lehetett megfigyelni, hogy egy jármű mindig lent tartózkodott, de soha nem volt nyolcnál több.

A leszállás rendje meglehetősen kötöttnek tűnt. A második komp pontosan az elsővel szemben ereszkedett le, a harmadik az elsőtől balra 90°-ban (illetve az új számítás szerint 50°-ban…) a negyedik jobbra, ugyanígy derékszögben. Az ötödik az első baljára szállt le 45 (25) fokos szögben, a következő a jobbjára, majd a bal oldalival szembe, végül a jobb oldalival szembe.

A felszállásnak ugyanakkor nem volt kötött rendje, legalábbis abban nem sikerült semmiféle szabályosságot felfedezni, sem az induló járművek kiválasztásában, sem az indítások időpontjában. Annyit sikerült csak megállapítani, hogy az első komp egyszer sem indult vissza, szinte fix viszonyítási pontként állt ugyanazon a helyen, ahol az idegenek először földet értek. A többi viszont rendszertelenül jött-ment, így előfordult, hogy mindössze az első komp állt a leszálló pályán, de olyan is, hogy egyszerre nyolc is.

A rendszertelen indulások lehetővé tették volna, hogy a leszállások is rendszertelenné váljanak, azonban azok mind időben, mind helyben megmaradtak a megfigyelt szabálynál: körülbelül kéthetenként, és a leszállási minta szerinti első üres helyre, függetlenül a rendelkezésre álló tértől.

Egy idő múlva az idegenek könnyű szerkezetű tetőt építettek a nyolc komp egymás felé néző orr-része fölé. Ez a tető – majd a hozzá erősített oldallapok eltakarták a járművek pilótafülkéit, a dokkolónyílást és a körbezárt teret is. Ilyen módon az idegenek a védett térben szabadon, emberi kontroll nélkül mozoghattak.

Ez a fejlemény elég váratlan volt, és kellemetlenül érte a kutatókat. A bizottság maga is negatív változásnak ítélte meg, és hosszan vitázott s lehetséges válaszlépésekről. A tábornok azonnal fellépett volna a tető ellen, vagy annak elbontását, vagy a belső tér bekamerázását követelve, sőt, akár kikényszerítve. Mások viszont az egyéni szabadságjogokkal érveltek, amelyek értelemszerűen megilletik az idegeneket is. Ennek figyelembe vételével jogos igény, hogy legyen egy olyan zuguk, amelyben az árgus tekintetek elől elbújva élhetnek. A tábornok – és vele együtt a többi katona is – vitatta ezt, hangsúlyozva, hogy a Cobalt teljes felszíne az emberek tulajdona és élőhelye, annak akár egy talpalatnyi részét szó nélkül átadni az idegeneknek indokolatlan, és súlyos hiba. Ken mélyen hallgatott, de a maga részéről, kivételesen a tábornokkal értett egyet: ő úgy gondolta, hogy az ellenőrizetlen tér meghagyása fölösleges kockázatot jelent.

Bár a bizottságban komoly vita folyt, a gyakorlatban végül nem történt semmi. A tető a helyén maradt, s a bekamerázás sem történt meg. Köztes megoldásként olyan hőérzékelő műszereket állítottak munkába, amelyek segítségével az idegenek legalább a hajón kívül – de még a tető alatt – észrevehetőkké váltak.

A forgalom megnövekedésével természetesen az idegenek létszáma is megnőtt. Ennek nyilvánvaló jele volt, hogy az idegenek végül birtokba vették a rendelkezésükre bocsátott helyiségeket. Az azonban mindenkit meglepett, hogy az üres szobákat semmivel nem rendezték be: egy egyszerű széket, vagy legalább egy matracot sem hoztak. (A szobák szándékosan maradtak üresek. A szakértők úgy gondolták, kisebb a kockázat, ha nem próbálják kitalálni az idegenek igényeit – no meg arra is nagyon kíváncsiak voltak, az