ott és nem úgy, ahogy eredetileg tervezték, vagy, ahogy számunkra előnyös lenne. A beavatkozás minden bizonnyal szerencsétlenséghez vezetett volna.

Hagyott egy kis időt, hogy elgondolkodjanak ezen.

– És végül még egy dologra hadd mutassak rá – érezte, hogy egyre magabiztosabb a hangja. – Mindannyian tudjuk, hogy az első komp és az űrhajó között nincs rádiókapcsolat. Soha, egy percre sem mértünk ilyet. Ebből következik, hogy az újonnan érkezők egészen biztosan nem beszélik a nyelvünket. Akkor mégis milyen módon kommunikáltunk volna velük úgy, hogy biztos megértsék, mit akarunk, és ne értsék mondjuk szimpla támadásnak a fellépésünket?

Ken úgy érezte, ideje levonni a következtetést.

– Mindezek alapján igazából egyetlen kérdés volt, amire tekintettel kellett lenni: az, hogy az új komp jelent-e plusz veszélyt a telep számára. Tekintettel azonban arra, hogy a járművön ugyanúgy nincs fegyver, mint az előzőn, és hogy az érkezők száma továbbra sem haladhatja meg a tíz főt, úgy ítéltük meg, a legbiztonságosabb a leszállás engedélyezése. Illetve tudomásul vétele, mert ugye nem kért engedélyt senki. Erre mondtam azt a tábornok úrnak, hogy a tárgyalóknak ezt a kérdést mindenképpen tisztáznia kellene az idegenekkel, és ebben egyet is értettünk.

A tábornok sötét arccal nézett rá, de nem szólt semmit.

A vitát végül a konzul hangja zárta le:

– A leszállás megtörtént, kár tovább rágódni a történteken. Az én megítélésem szerint sem történhetett volna másként. Az előttünk álló feladat sokkal inkább az, hogy mit kezdünk ezzel az új felállással.

A feszültség szinte varázsütésre felengedett, ahogy a tanácstagok ismét előre, a konzul felé fordultak. Végül persze a bizottság nem jutott semmi újra: a leszállást tudomásul vették, a programot pedig ugyanúgy folytatni javasolták, mint korábban.

Természetesen Ken csoportja is megtárgyalta az eseményeket, de ott teljesen más volt a hangulat. Magát a döntést mindenki természetesnek és nyilvánvalónak tekintette, a tábornok viselkedésén azonban többen nehezen tértek napirendre. Ken számára a legfontosabb megjegyzést mégis Zou tette, még a beszélgetés elején, szinte félvállról:

– Nem az a nagy szám, hogy most új komp érkezett. Sokkal nagyobb csoda, hogy mostanáig kibírták utánpótlás nélkül.

Ken számára ez azt jelentette, hogy fel kell készülni az idegenek rendszeres érkezésére. Eltűnődött azon, hogy ez vajon újabb és újabb leszálló egységeket jelent-e majd, vagy valamiféle kétirányú forgalmat oda-vissza. Maga sem tudta miért, de reménykedett ez utóbbiban.

A megállapodásnak megfelelően a leszállás másnap a tárgyalóteremben is téma volt. Chaplain először tényszerűen ismertette az eseményeket, s amikor bizonyossá vált, hogy értik egymást, akkor próbált általánosítani.

– Ez egy folyamat – kezdte. – Az idegenek le akarnak szállni a bolygóra. Beülnek a kompba. Végrehajtják a leszállási manővert. Leérnek a felszínre. Kiszállnak a kompból.

Ahogy máskor is, α most is figyelmesen nézett és bólogatott. Chaplain kivárt egy pillanatot, aztán széles mozdulatokkal kísérve kijelentette.

– A folyamat nem jó.

Látta, hogy α abbahagyja a bólogatást, és talán még fokozottabban figyel.

– Az idegenek le akarnak szállni a bolygóra – kezdte újra Chaplain. – Előre jelzik az érkezésüket az embereknek! Beülnek a kompba. Végrehajtják a leszállási manővert. Leérnek a felszínre és kiszállnak a kompból.

Egy pillanatig α csak mereven nézett Chaplainre, aztán megszólalt.

– Idegen jelzi érkezést embernek.

– Úgy van! – felelte Chaplain megkönnyebbülten. A dolog könnyebben ment, mint várta. – Előre.