– Azért kérettem ide önöket, mert a helyzet sürgős döntést kíván. Körülbelül negyedóránk van, és a komp földet ér. Addigra ki kell találnunk, mit kezdünk a frissen érkezőkkel. Hagyjuk őket szabadon mozogni, visszaküldjük az űrhajóra, esetleg már a leszállásukat is megakadályozzuk.

Ken érezte, hogy leesik az álla.

– Hogy? – bukott ki belőle a kérdés. – Ezt miért tőlünk kérdi? Nincs nálunk kompetensebb személy?

A tábornokon látszott, hogy nehezére esik a válasz.

– Nincs – mondta végül. – A bizottság üléséig ez a kontrollcsoport van kijelölve a döntésre. Ez a konzul személyes utasítása.

– Miért nem ő dönt személyesen? – próbálkozott újra Ken.

– Nem tudom, én is jobban örülnék annak – felelte a tábornok türelmetlenül. – Most viszont megy az idő, úgyhogy jó lenne, ha sürgősen mondanának valamit!

Ken az embereire nézett. Nolee várakozóan, Indra kétségbeesetten nézett vissza rá. Tamara és Dani hiányzott, Magnus a földet bámulta. Végül Zou fordult a műszerek felé. Rutinosan lekért egy sor adatot, aztán Kenhez fordult.

– Ugyanolyan a komp, mint az előző volt. Valószínűleg ebben is kábé tíz idegen van, fegyver nincs rajta. A leszállási helye közvetlenül a másik mellett lesz.

Aztán egy pillanatnyi szünet után hozzátette.

– Én nem látok veszélyt.

Ken újra végignézett rajtuk, de továbbra sem kapott segítséget. Végül lemondóan bólintott és a tábornokhoz fordult.

– Véleményem szerint nem tehetünk mást, mint hogy engedjük őket leszállni. Ugyanakkor a tárgyaló teamet felkészíteném, hogy ezt a kérdést mielőbb beszéljék meg az idegenekkel. Egy ilyen súlyú lépést azért illett volna legalább előre jelezni.

A tábornok beleegyezően biccentett.

– Rendben – ennyit tett csak hozzá. – Nos, uraim, köszönöm a segítségüket, ennyi lett volna a feladat.

Ezzel félreérthetetlenül az ajtó felé intett. A társaság teljesen összezavarodva távozott.

Persze az esetből a következő bizottsági ülésen nagy botrány lett, többen felháborodtak azon, hogy lehetett egy ilyen fontos döntést ennyire átgondolatlanul meghozni. A tábornok azonban csak a vállát vonogatta, és minden kérdés után Kenre mutatott. Világos volt, az egész akciót azért szervezte így, hogy Kent lehetetlen helyzetbe hozza.

Amikor Ken ezt megértette, megpróbált jól kijönni a helyzetből, hát szót kért:

– Uraim, megértem a felháborodásukat – kezdte. – Fel kell azonban hívnom a figyelmüket arra, hogy egy komp földet érési ideje nem több húsz percnél. Amikor mi a megfigyelési helyiségbe értünk, ennek jelentős része már eltelt. Mire riasztottuk volna a bizottságot a leszállás biztosan megtörténik.

Tartott egy röpke szünetet. A bizottság tagjai komoran hallgattak.

– A másik fontos kérdés, amit megfontolásra javaslok – folytatta – a lehetőségek szűkössége. Ugyan mi mást tehettünk volna, mint hogy hagyjuk őket leszállni?

Végignézett rajtuk, de nem várta meg, míg valaki megszólal.

– Megpróbálni visszakényszeríteni az űrhajóra? – tette fel a kérdést. – Ez vajon reális alternatíva lett volna? Ha történetesen mi indítottunk volna valahol egy leszálló kompot, meg tudnánk azt fordítani a pályája közepén és biztonsággal vissza tudnánk navigálni?

Ismét várt egy kicsit.

– Persze, ha erre készülünk, meg tudnánk csinálni. De a leszálló kabinjaink 99%-a megfordulni is képtelen lenne, nemhogy szerencsésen visszaérni. A kényszerrel tehát leginkább azt tudtuk volna elérni, hogy a komp mégiscsak földet ér – azonban jó eséllyel nem