majd heti egyre. Szigorúan előírták ugyanakkor, hogy a csoportos háttérmunkák továbbra is változatlan intenzitással folyjanak.

Ennek persze kevesen örültek. Folyamatosan friss anyaga csak az etológusoknak, a szociológusoknak és a pszichológusoknak volt, a műszakiak ugyanakkor látványosan nem tudtak az idejükkel mit kezdeni.

A délutáni csoporttalálkozók sem voltak sokkal izgalmasabbak. Indra és Nolee kötelességtudóan elmondták a napi friss adatokat, néha Magnus próbált hozzászólni, láthatóan csak az illendőség kedvéért. Zou nyilvánvalóan csak testben vett részt az eseményen, Dani és Tamara még úgy sem, bár a lány természetesen figyelemmel követte az eseményeket, és szívesen beszélgetett is róluk Kennel. Végül Barbara is kezdett el-elmaradozni, ami Ken hangulatát is alaposan elrontotta. Bár nem vallotta volna soha be, hiányzott neki Barbara. Emellett félt is, hogy a lány megint a háta mögött kezd valamilyen akcióba, ami esetleg az ő pozícióját is érintheti.

Többször gondolt rá, hogy beszél Barbarával, de mindannyiszor visszariadt az ötlettől. Úgy érezte, nincs elég erős indoka egy beszélgetés kezdeményezéséhez – ami meg lett volna, azt a világért sem árulta volna el, még magának sem, nemhogy Barbarának. Így megmaradt annál, hogy lopva figyelje a lány napjait – már amennyire ezt biztonságosan, minden feltűnést kerülve meg lehetett tenni.

Barbara azonban nem csinált semmi különöset. Legtöbbször a szobájában volt, néha – a többieknél gyakrabban – kiment a felszínre, hogy friss levegőt szívjon. Ken tudomása szerint ő volt az egyetlen, aki egyszer-egyszer még a tárgyaló közelébe épített tengerparti sétányt is meglátogatta, hogy a korlátnak dőlve órákig bámulja a tenger horizontját, miközben az enyhe parti szél a haját fújja. Ken el nem tudta képzelni, mi a jó ebben, de a lányt nyilvánvalóan felüdítette, mert minden alkalommal frissebben és vidámabban tért vissza. Ugyanakkor láthatóan kerülte az embereket: nemcsak Kennel nem beszélt, de a többi csoporttaggal sem, és más emberek – korábbi munkatársak, vagy éppen a tábornok – társaságát sem kereste. Ahogy nézte, Kennek fájt a szíve, ha eszébe jutott az az életvidám, energikus lány, aki Barbara korábban volt. Ilyenkor úgy érezte, az egész kutatást, és minden dicsőséget feladna azért, ha segíthetne, és Barbarát újra a réginek láthatná. Erre azonban nem látott módot, így minden ilyen alkalommal a tehetetlenség érzésével kellett nyugovóra térnie.

Ahol aztán gyakran a rákok várták, akik most már nemcsak a Cobalt világát perzselték fel, hanem Barbarát is.

2.

Talán egy bő hónap után váratlan esemény törte meg az egyforma napok unalmas sorát. Ken és a csapata sürgős riasztást kapott – de nem a tárgyalóterem megfigyelő helyiségéből, hanem az eredeti Kapcsolatfelvételi Teremből. Lélekszakadva rohantak, hogy mielőbb odaérjenek. Természetesen a tábornok várta őket, aki a bejáratnak háttal mereven figyelt egy sor kijelzőt a hátsó vezérlőpanel műszerein.

Ken és az emberei megtorpantak a bejáratnál. Igyekeztek csöndesen elfoglalni a helyeiket és nem zavarni a katonákat, akik láthatóan serényen dolgoztak.

Ken aktiválta a saját konzolját. Mielőtt azonban tájékozódhatott volna, a tábornok lendületesen megfordult, s a kezét a háta mögött összefogva rájuk nézett. Egy pillanat szünetet tartott csak:

– Uraim, az orbitális pályán keringő anyaűrhajóról újabb komp indult felénk.

A mondat kereksége világosan mutatta Kennek, hogy a tábornok nem tart az eseménytől, csak tájékoztatja őket. Ebben az esetben azonban nem tűnt igazán indokoltnak a sürgős riasztás. Elgondolkodva ráncolta a homlokát.

A tábornok látta, de nem foglalkozott vele.