A helyiség körülbelül hatszor tíz méteres volt, üres, fehér falakkal. Bal felé, az egyik rövidebb oldal közepén széles, automata ajtó látszott. Erről kellett az idegeneknek érkeznie. A másik oldalon – szemben az elsővel – szintén volt ajtó, ezt azonban  elrejtették, ezért nem látszott. Senki nem akarta, hogy esetleg az idegenek célpontjává váljon.

A terem teljesen üres volt, még a fényforrásokat is úgy építették be, hogy ne okozzanak direkt sugárzást. Ken azonban tudta, hogy az élek mentén – a plafonnál és a padlónál, valamint a sarkok vonalában – egy sávban számtalan mérőműszer van összezsúfolva, s azt is, hogy a terem mindkét oldalán katonák állnak ugrásra készen, ha netán valami balul sülne el. Azt is tudta, hogy szakértő szemek százai figyelik a várható eseményeket, s hogy minden rezdülést azonnal programok tucatjai elemeznek ki a lehető legtöbb szempont alapján. Némi elégtételt érzett magában, ha arra gondolt, e sok száz ember közül csak néhánynak adatott meg, hogy a saját szemével lásson mindent, s ő e néhány kiválasztott között van.

A teremben egyetlen ember tartózkodott. Karel Chaplain szkafandert viselt lecsukott sisakkal és napvédővel, így az arca sem látszott. A rejtett ajtótól három méterre, a terem középvonalában, pontosan a várt vendégekkel szemben állt, kényelmes terpeszben, a kezeit maga mellett lógatva. Mozdulatlanul.

– Az idegen objektum belépett a bolygó troposzférájába. Landolás öt percen belül várható – érkezett a tájékoztatás a fülükre a speciális kommunikációs egységen keresztül.

Ken látta, hogy többen vizuális kijelzésre kapcsolták a kijelzőjüket, hogy élőben nézhessék végig a leszállást. Csak Dani konzolján pörögtek követhetetlenül az adatsorok.

Amennyire Ken meg tudta ítélni, a komp az optimális pályán közeledett, és teljesen szabályosan viselkedett, akár az emberi kompok. A megfelelő időben indultak be a fékezőrakéták, s az ideális sebességnél és távolságnál kezdődött meg a jármű navigálása és pozícionálása is a leszállópálya felé. Önmagában a látványban nem volt tehát semmi különleges – bárki ezerszámra láthatott volna ilyet, ha ráért volna az idejét a bolygóközi kikötők valamelyikén tölteni – Kent mégis valami megfoghatatlan, büszke feszültség töltötte el. Akárhogy is van, ez a nap mégiscsak mérföldkő az emberiség történelmében.

A komp elérte a szigetet és fokozatosan ereszkedve a leszállópálya fölé került. Az utolsó száz métert már óvatosan ereszkedve tette meg, míg végül finoman döccenve megállt a leszállótalpain.

A rakéták hangja elhalt, a vizuális közvetítésen azonban még jó ideig semmit nem lehetett látni. A kilövellt füst és a felkavart por eltakart mindent. Ken egy pillanatra elmélázott azon, vajon miért jár minden földet érés ekkora kosszal, még ha a legtisztább felületre történik is.

– Tökéletes – hallotta Dani halk morgását. – Szimulátorban sem lehetett volna szebben csinálni.

Ken nem tudta megítélni, hogy ezt hogyan kéne értelmeznie, így hát csak várt, és bámulta a kijelzőt. A leszállópálya melletti elszívók bekapcsoltak, és hamarosan megtisztították a jármű körüli teret. Immár minden kétséget kizáróan ott volt velük, tőlük alig néhány száz méterre – de a képernyőiken karnyújtásnyira – az idegen eszköz, benne az idegenekkel. Mindenki lélegzet-visszafojtva, ugrásra készen figyelt. A másodpercek csigalassúsággal teltek, s a komp körül nem történt semmi.

Körülbelül tíz perc után az egység oldalán felvillant egy narancssárga jelzőfény. Rövid világítás után lassan villogni kezdett.

– Kültéri ellenőrzés – hallatszott ismét Dani halk megjegyzése.

Ken felé nézett, és azon gondolkodott, vajon Dani miért ilyen magabiztos. Arra azonban nem volt módja, hogy megkérdezze – nem szívesen használta volna a közös csatornát, hátha valami olyasmiben derülne ki a tudatlansága, amit illene ismernie. Így aztán továbbra is csendben figyelt.

– Fényt látnak – állapította meg Tamara – és a biológiai ritmusuk sem lehet sokkal lassabb a miénknél.