– A te terveddel az a baj, hogy ha nem reagálnak, utána sem leszünk egy lépéssel sem előrébb.

– Ez igaz – értett egyet Ken. – Viszont nem is okoztunk visszafordíthatatlan bajt. Expedíciózni ráérünk akkor is, ha végleg kifogytunk az ötletekből.

Barbara elnyomott egy halvány mosolyt, mikor megszólalt, a hangját Ken mégis egyre agresszívabbnak találta.

– Rendben, akkor mondd a következő lépést! Ha az invitáló műholdra sem reagálnak? Ha be sem jut, egyszerűen csak lepattan a hajó oldaláról? Akkor más műholdakat küldünk, akik zenével, tánccal próbálják felhívni ránk a figyelmet? Meddig kéne várni egy határozott lépésre?

– Jól van, nem tudok jó megoldást, és kész! – visszakozott Ken. Fáradtan dörzsölte a szemét. – Ha eszembe jutott volna valami biztosan használható, már jelentkeztem volna.

Hátrabillentette a székét és behunyta a szemét. Barbara nézte egy ideig, aztán visszafordult a forgó kép felé.

– Egyébként – szólalt meg váratlanul Ken – szerintem élettelennek venném a hajót és végigcsinálnék rajta egy komplex felderítő programot, olyat, amit az aszteroidákon szoktunk. Aztán ha a gépek minden négyzetcentimétert átvizsgáltak, biztos megtalálnák a módját, hogy be is jussanak.

A lány biccentett, de nem szólt semmit.

A térhatású kép csak egyre forgott, közönyösen, körbe-körbe, a számítógépek diszkréten zúgtak, s Kent hamarosan elnyomta az álom.

Másnap reggel ugyanabban a székben ébredt a mokomja jelzésére. A széke alatt elgurulva feküdt az esti frissítője, és Barbara felsőjével volt betakarva. Egy percig nem is tudott másra figyelni, csak élvezte a ruha melegét, puhaságát és illatát. Aztán persze megnézte a mokomját, és meglepődve látta, hogy rendkívüli bizottsági ülésre hívják. Felvette a frissítőjét, felrázta, hogy ismét felmelegedjen, és elindult a tanácskozásra.

Az ülésen mindenki megjelent, s a konzul bejelentette:

– Meghoztam a döntést, megtesszük a kapcsolatfelvételhez szükséges kezdeményező lépéseket. Első fázisban rádiókapcsolatot próbálunk felvenni, ha ez is eredménytelen lesz, akkor komplex felderítést fogunk végezni az idegen objektumon.

Néhány órával később Tamara így kommentálta az eseményeket:

– Ez türelemjáték volt, olyan, mint a farkasszemnézés. És mi elbuktunk. Ezzel oda is a fogadó előnye. Senki nem tudhatja, mi fog történni.

Mindenesetre az élet felbolydult, a csoportok ismét munkába álltak, a védelmi rendszer készültségi állapotát pedig tovább fokozták.

Kent már meg sem lepte, hogy a rádiójeleket az ő ötletének megfelelően négy hajóról sugározták – igaz, ezek a hajók egy kör kerülete mentén haladtak, aminek a középpontjában a leszállásra kijelölt terület volt. Némiképp módosult a sugárzott jelek minősége is: a teljes rádiósugárzás-spektrum megmaradt, viszont vele átellenben nemcsak a fénysugárzást sugározták speciális fényszórókkal a hullámhosszt folyamatosan változtatva, de különböző színű lézerfénnyel is kombinálták, amik akkor villantak fel, amikor a fényszórók sugárzásának hullámhossza megegyezett a lézerével. Hasonlóképpen egy sugárzási pontra került a pozitív egész számok, és a prímszámok adása egytől százig, az utolsó hajóról pedig egy rövid üdvözlő szöveget közvetítettek.

Három napig lélegzetvisszafojtva figyelt a teljes személyzet, hogy érkezik-e valamiféle válasz. És amikor a legpesszimistábbak már letettek volna róla, egyszer csak érkezett: a jármű négy sarkáról a földi sugárzás tökéletes mása érkezett vissza.

A bázison végigsöpört az izgalom és az eufória. Az emberek többsége óriási sikernek értékelte az eseményeket, és sokan máris befejezett tényként emlegették a kapcsolatfelvételt.