Barbara emésztette egy ideig a gondolatot, aztán kötelességtudóan feltette az ellenvetést:

– Ismered az Exobiológiai Etikai Törvényt…

– Persze, hogy ismerem – bólogatott Ken. – De azt gondolom, nem alkalmazható a jelenlegi helyzetre. Azt alapvetően arra az esetre találták ki, amikor mi lépünk be egy másik biológiai rendszer közegébe. Ebben az esetben kell elkövetnünk mindent, hogy a jelenlétünkből se szándékosan, se véletlenül ne következzen be rombolás, vagy változás. Most azonban a mi biológiai rendszerünkbe került be egy másik létforma, amelyikről ráadásul megalapozottan feltételezzük, hogy értelmes. Nem változtatjuk meg azzal, hogy megszólítjuk – mi több, bizonyos mértékig ők sértették meg az Etikai Törvényt azzal, hogy idejöttek…

Barbara arcára új színt varázsolt egy felötlő gondolat.

– Lehet, hogy azért nem kezdeményeznek, mert ők is ismerik a Törvényt és annak szellemében nem tehetik? Hogy kénytelenek ránk várni?

Kent meglepte a felvetés.

– Lehet – mondta végül. – De szerintem a mi szempontunkból ez lényegtelen.

Barbara ehhez nem fűzött megjegyzést, bár nem tűnt úgy, mintha egyetértene. Inkább megkérdezte:

– Akkor te mit lépnél?

Kent lelkesítette a gondolat, hogy végre elmondhatja valakinek az elmúlt napokban felgyűlt gondolatait, s hogy ez a valaki éppen Barbara. Ugyanakkor tartott a lány kritikájától, talán jobban, mint bárki másétól. Igyekezett hát óvatosan fogalmazni.

– Azt hiszem, az általad írt anyagból indulnék ki – kezdte. – A leszállásra kijelölt hely környékéről sugároznék rádiójeleket. Valószínűleg hajóról, hogy ne kelljen felfedni a bázis létezését. És négyféle jelet sugároznék, talán a lehatárolt célterület négy sarkából: egy folyamatos sugárzást, amelynek a frekvenciája egyenletesen változna az általunk fogható teljes spektrumon, vele átellenben szintén változó hullámhosszon, egyenletesen, de csak a látható fény tartományában, a másik két sarokból meg a számokat egytől tízig, illetve a prímszámokat egytől százig.

Barbara elgondolkodva simogatta az orrát, ahogy mérlegelte az elhangzottakat.

– És ha nem jönne rá válasz? – kérdezte végül.

Ken habozott egy pillanatig.

– Akkor fellőnék egy új műholdat – válaszolta némi gondolkodás után. – Ennek pályája minden megtett körrel közelebb kerülne az idegen űrhajóhoz, hogy világosan kiszámítható legyen, előbb-utóbb találkozni fog vele. Pontosabban, kiszámolható legyen, hogy mikor. És miközben közeledne, ugyanezt a négy jelet sugározná az idegenek felé.

– Szerintem simán lelőnék, ha elég közel ér – vetette ellene Barbara tárgyilagosan.

– Igen, ez is benne van a pakliban – ismerte el Ken. – De azzal megtörnék a némaságot. Másrészt meg azt biztosan megértenék, hogy a négy sugárzott jel a kapcsolatfelvételről szól.

Barbara ezt is alaposan megrágta magában.

– És ha nem lövik le, hanem odaér? – tette föl a nyilvánvaló kérdést. Ken örült volna, ha nem teszi, némiképp kényelmetlenül vonogatta a vállát.

– Fogalmam sincs – mondta végül. – Talán egy navigációs modellt küldenék fel, ami a földre szállást szimulálná, többféle spektrumban. Újra, meg újra.

Barbara várt még, aztán mikor látta, hogy Kennek nincs több mondanivalója, hátradőlt, és a forgó képre meredt. Kortyolt egyet az italából.

– A tábornok expedíciós csapatban gondolkodik – árulta el végül. – A másik alternatíva valóban egy műhold, de bombával a fedélzetén.

Észrevette Ken döbbenetét, úgyhogy gyorsan hozzátette:

– Nem akkora, ami elpusztítaná az űrhajót, csak akkora, ami elég nagy kárt okoz benne ahhoz, hogy evakuálni kelljen. De ezt a tervet nem sokan támogatják.

Egy ideig némán méregette Kent.