fokozódott benne az érzés, hogy értékes időt vesztegetnek el fölöslegesen, ami később valahogy, valamiért még hiányozni fog. Amikor már úgy érezte, szétmegy a feje a sok gondolkodástól, hosszú sétákra indult: szíve szerint felment volna a felszínre, hogy lássa az eget, vagy a csillagokat, de erre már nem volt lehetőség, hát a bázis folyosóit rótta órákon át. Néha felvetődött benne, hogy benézzen a Monitorozási Központba, ahonnan folyamatosan figyelték az idegeneket, de erről végül mindig lebeszélte magát – hiszen éppen azért sétált, hogy legalább egy időre megfeledkezhessen a problémáról.

Egyik éjjel ismét úgy érezte, nem tud tovább gondolkodni, muszáj kimennie a lakrészéből. Késő volt már azonban, nem akart messzire elsétálni, mert nem akarta megkockáztatni, hogy ezzel esetleg megzavarja mások nyugalmát, vagy felhívja magára a figyelmet. Úgy döntött tehát, hogy egyszerűen átmegy a közös tárgyalóba – a tágasabb tér talán pótolja a folyosókat.

Óvatosan átosont az ebédlőn és halkan benyitott. Odabent sötét volt – Ken azonban meglepődve látta, hogy a terem közepén az idegen űrhajó aprólékosan kidolgozott, tökéletes, térhatású képe forgott lassan, méltóságteljesen. Ken csöndben becsukta maga mögött az ajtót, és közelebb lépett. A megbeszélésekhez odakészített székek közül az egyik hang nélkül megfordult. Barbara ült benne. Ken ijedten hátrahőkölt.

– Ne haragudj, nem akartalak megzavarni – szabadkozott. – Megyek is már.

Gyorsan az ajtó felé fordult.

– Maradj nyugodtan, nem zavarsz – felelte Barbara halkan. Ken visszafordult hozzá, és ránézett. Barbara ugyanolyan fáradtnak és megviseltnek látszott, mint amilyennek ő érezte magát.

– Te sem tudsz aludni? – kérdezte.

A lány lassan ingatta a fejét.

– Érzem, hogy valami veszély fenyeget minket, de nem tudom megragadni, és nem tudok tenni ellene. Megőrjít ez a helyzet.

A homlokát és a szemét dörzsölgette, és Ken érezte, elöntik a lánnyal kapcsolatos érzelmei.

– Csináljak neked valami innivalót? – kérdezte sután.

Barbara ránézett és hálásan elmosolyodott.

– Te jó ember vagy, Ken – mondta. – Sajnálom, hogy az utóbbi időben ennyire nem találjuk a közös hangot.

Ken úgy érezte, egy pillanat alatt kiszáradt a szája. Nyelt egyet a válasz előtt.

– Annakidején jó csapat voltunk – felelte végül.

Barbara arca azt sugallta, hogy nem erre gondolt. Vagy csak Ken ezt szerette volna? Nem mert hinni benne. A lány végül felhúzta a térdét és szomorkás, fáradt mosollyal ráhajtotta a fejét.

– Az – ismételte meg. – Jó csapat…

Ken erre nem tudott mit mondani. A sarokban álló konyhapulthoz ment és készített két erős, meleg frissítőt. Mikor elkészült, Barbarához ment és szótlanul átnyújtotta az egyiket. A lány egy pillanatra fürkészőn nézett fel rá, aztán elvette az edényt és két kézbe fogta.

– Köszönöm – ennyit mondott csak. Ken leült mellé a szomszéd székre.

Egy ideig csendben üldögéltek egymás mellett. Ken érezte, hogy feszülnek az izmai, ahogy lopva a lányra nézett, mégis azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. De persze nem tarthatott.

– Mi lesz most? – kérdezte Barbara. Ken felé fordult és komoly figyelemmel várta a választ. Kent meglepte a kérdés őszinte egyszerűsége. Hosszú ideje először érezte úgy, a lány valóban választ vár tőle, minden hátsó taktikázás, fontolgatás nélkül.

– Nem tudom – igyekezett maga is őszintén, mégis bátorítóan beszélni. – Ha rajtam múlna, én kezdeményeznék. Biztos vagyok benne, hogy ennyi idő alatt, ha akartak volna, léphettek volna már. Akármit, bármit. Ez a néma csönd számomra azt jelzi, hogy vagy nem tudnak, vagy nem akarnak velünk szóba állni. Mindkettőnek ugyanaz a vége: nekünk kellene lépni.