Egy pillanatra csönd lett, aztán Dani szólalt meg.

– Már miért ne tartanánk lehetségesnek?

– Akár az érzékszervek alapvető különbsége miatt, akár a gondolkodás mintázatának jelentős eltérése miatt, akár a teljesen más szociális felépítés miatt – sorolta Magnus. – A kommunikáció sikeréhez két elkötelezett fél kell. Ez az alapfeltétele annak, hogy sikerüljön a nyilvánvaló akadályokat áthidalni.

– Ez akkor megint egy új dilemma – szólt közbe Zou. – Ha ugyanis nem kezdünk el mielőbb kapcsolatot keresni, arra sem jöhetünk rá időben, hogy ők esetleg nem is akarnak kommunikálni. Ez viszont veszélyt jelenthet.

– Ugyan már, miféle veszélyt? – kérdezte Tamara türelmetlenül, de nem túl nagy meggyőződéssel.

– Milyen veszélyt? – kérdezett vissza Zou. Nem tudta palástolni a hangjában rejlő kárörömöt. – Hát, hogy esetleg nincsenek békés szándékaik. Nem beszélgetni jönnek, hanem mondjuk zabálni egy jót.

– Zou! – szólt rá Indra megbotránkozva.

– Ha jól tudom, éppen erre az esetre szolgálnak a legkülönfélébb hiper-szuper védelmi rendszerek – felelte kimérten Tamara. – Ha kell, az egész szigetet a levegőbe lehet röpíteni, egy perc alatt.

– Az igaz – értett egyet Zou –, de én azért nem szívesen robbannék fel csak azért, mert korábban egy döntést rosszul hoztunk meg.

– Ha mi kezdeményezünk, szükségszerűen az emberi sémák keretei közé szorítjuk a lehetséges kommunikációt – ismételte meg az álláspontját Tamara. – Egyfelől nem tudhatjuk, hogy ezt tudják-e kezelni az idegenek, másfelől elesünk annak a lehetőségétől, hogy mi ismerjük meg jobban őket, miközben védjük, vagy kontrolláljuk az információkat magunkról. Mindenképpen ez a legbiztonságosabb megoldás.

– Már ha felteszed, hogy mi például tudjuk kezelni az ő kezdeményezésüket – toldotta meg Zou. Dani bőszen bólogatott. – Meg azt, hogy maga a találkozás nem jár mindjárt valami tragédiával, katasztrófával, vagy ki tudja, milyen szörnyűséggel.

– Aha, ez nagyon valószínű – felelte gúnyosan Tamara. – Mégis, mi történhetne, ami ellen nem tudunk védekezni?

– Védekezni a támadások ellen tudunk – mondta Zou. – De mi van, ha odaküld egy remek kommunikátort, hogy értesse meg magát az idegenekkel, erre kijön a gépből egy két méteres, madárszerű ürge, hatalmas, kampós csőrrel, és mire feleszmélünk, már le is kaszabolta a kommunikátorunkat? Mondjuk, csak azért, mert náluk rituális ajándékkal szokták köszönteni az érkezőt, a mi szerencsétlen emberünk meg olyan jópofa, ízes falatnak tűnt?

– Nevetséges! – Tamara őszintén felháborodottnak tűnt. – Komolyan feltételezed, hogy valaki átrepül sok száz fényévet a világűrben, aztán az első bolygón csak úgy megeszi az első elé kerülő élőlényt? Ez hozzávetőleg felérne egy öngyilkossággal.

– Nem mondtam, hogy megeszi – vigyorgott Zou. – Csak azt hogy széttépi. Merő kedvességből, hogy mutassa, értékeli a barátságos gesztusunkat. Esetleg mindjárt rögzül is benne, hogy ez az édes, kerek fejű izé az áldozati állat.

– Bah! – Tamara megvetően fintorgott. – Ezzel a fantáziával neked sztorikat kellene írnod. De ettől még teljesen irreális, amit mondasz.

– Azért én nem becsülném le az első találkozáskor fennálló veszélyeket – szólt közbe váratlanul Barbara. Zou csodálkozva fordult felé.

– Hát igen, sokféle meglepetés érheti az embert – mondta némiképp elbizonytalanodva.

– Azt kéne meghatároznunk, hogy milyen szándék megnyilvánulását várjuk – mondta óvatosan Indra. – Abból már könnyebb kitalálni a várható formákat is.

Nolee egyetértően bólogatott, és Magnus is helyeslően biccentett.