hibázunk. Vagy megvárjuk, hogy ők kezdeményezzenek, és bízunk benne, hogy elég bölcsek leszünk azt kezelni.

– Azért azt nem kéne elfelejteni – szólt közbe Dani –, hogy az idegeneket ide akarjuk irányítani, ehhez pedig valahogy kommunikálni kell. Lehet, hogy nem feltétlenül nyelvi üzenettel, de valahogy mégis tudatni kell velük, hogy erre jöhetnek, másfelé meg nem. Ez azt jelenti, hogy muszáj felvenni a kapcsolatot, lehetőleg még a keringési pályára állás előtt.

– Ez az érvelés akkor állná meg a helyét, ha egyáltalán lenne esély a kapcsolatfelvételre – vetette ellene Tamara. – De ez az esély nincs meg. Na jó, ha nagyon pontos akarok lenni, egészen minimális. Ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk, neki kell ülnie a két félnek és meg kell tanulnia a másik kifejezőeszközeit. Vagy közöseket kell alkotni. Mindenesetre ez hosszú, kétoldali folyamat, amit nem lehet egy száguldó űrhajóból, menet közben megoldani.

– Rendben, ez azt jelenti, hogy kétfelé kell vágnunk a problémát – vágott közbe Ken, mielőtt Dani válaszolhatott volna. – Egyfelől kérdés, hogyan lehet az idegen űrhajót, illetve ha lesz, a leszállóegységet a megfelelő helyre irányítani, másfelől kérdés, hogy mit kezdjünk előtte, vagy utána az érdemi kommunikáció problémájával.

– Az első szerintem technikai probléma, nem tartalmi – nézett Danira és Zoura Tamara. – Az idegenek nyilvánvalóan képesek érzékelni valamiféle rádiósugárzást, máskülönben nem tudnának utazni az űrben. Ha tudunk kellően riasztó sugárzást produkálni, szabadon terelhetjük őket, ahová csak akarjuk.

– Igen, ez végül is nem megoldhatatlan – paskolta az állát elgondolkodva Dani.

– Bár megvan a veszélye, hogy agresszív, ellenséges lépésnek nézik, és úgy is reagálnak rá – fűzte hozzá gunyorosan Zou, és hátradőlt.

Tamara figyelmesen nézte őket.

– Hát úgy kell összeállítani a sugárzást, hogy csak bizonyos helyeken legyen veszélyes, máshol meg nem – mondta végül. – És nagyon kell figyelni arra, hogy maradjon választási lehetőségük.

– Választási lehetőség? – kérdezett vissza Zou még gúnyosabban. – Ugyan miféle lehetőségük lehet kétszáz fényévvel a hátuk mögött?

– Akkor is más a helyzet, ha lekényszerítünk egy űrhajót a földre, meg ha meghagyjuk a lehetőségét, hogy elmenjen, bár tudjuk, hogy úgysincs hova – makacskodott Tamara.

– Úgy van – sietett egyetérteni vele Indra.

– Nagyon fontos az időfaktor – magyarázta bocsánatkérően Nolee. – Tudja, ha hagyunk választási lehetőséget, az idegenek akkor tudnak leszállni, amikor pszichológiailag felkészültek rá, és nem akkor, amikor mi erőltettük rájuk. Teljesen más mentális állapot, amiről beszélünk.

Zou felemelte mindkét kezét.

– Jól van, jól van – mosolygott. – Megadom magam, tőlem tekintettel lehetünk az idegenek érzékeny lelkére.

– Azért ne gondoljuk úgy, hogy a lényegi kérdéssel foglalkozunk – szólt közbe ismét váratlanul Barbara, Kennek némiképp barátságtalanul. – Persze, klassz lenne megtervezni azt is, hogy milyen sugarakat használjunk, de ne ringassuk magunkat abba a hitbe, hogy valóban a kommunikációról beszélünk!

Ken meglepődve fordult Barbara felé. Nem tetszett neki, hogy megint irányító módján szólt bele a beszélgetésbe.

– A te véleményedre is kíváncsiak lennénk – bökte oda ismét.

Barbara türelmetlenül fordult felé, majd vissza a többiekhez.

– A másik fél irányítása, függetlenül attól, hogy ez gyengéd terelés, vagy erős kényszer, még nem kommunikáció. Persze, lehet nagyon informatív, meg minden, de nem az, amire nekünk szükségünk van. Már persze, ha a kommunikációt egyáltalán szükségesnek, illetve lehetségesnek tartjuk.