rajtuk, aztán szó nélkül a szobájába ment és becsukta az ajtót. Nolee az utolsó pillanatig követte a tekintetével. Ken is. Aztán összenéztek. Ken próbálta volna leplezni a zavarát, de szerencsére nem volt rá szükség, mert Nolee megszólalt.

– Tudja, nemcsak maga miatt, hanem miatta is örülök, hogy ebbe a csoportba kerültem – mondta halkan és lesütötte a szemét. – A Laborból végignézhettük, mit kellett kiállnia azért, mert nemet mert mondani a tábornoknak, és saját fülünkkel hallottuk azt a veszekedést, amiről bizonyára ön is hallott már.

– Nem hallottam semmit – rázta a fejét Ken, és kérdően nézett. A nő csodálkozva nézett vissza és ismét láthatóan zavarba jött. Kínjában maga elé kapta a holmijait, és a jobb lábát a bal köré tekerte. Úgy tűnt, nem számított rá, hogy új információt mond, és nem tudja, mennyit mondhat még.

– Barbara beolvasott a tábornoknak, és a saját beosztottai előtt disznónak nevezte. A tábornok szóhoz sem tudott jutni, de megígérte Barbarának, hogy soha nem fog feljebb jutni egyszerű elemzőnél. – Nolee felnézett Kenre és szomorúan elmosolyodott. – Tudja az a szomorú, hogy bár mindannyian nagyon büszkék voltunk Barbarára, akkor, ott senki nem lett volna, aki kiállt volna mellette. Mint ahogy kevesen vannak azok is, akik egyáltalán meg merték kockáztatni, hogy nemet mondjanak a tábornoknak.

– Nemet? Mire? – kérdezte élesen Ken. Nolee most már végképp teljesen zavarba jött.

– Hát, uram… úgy értem… azt hittem, érti miről beszélek… – hebegte.

– És Barbara nemet mondott? – faggatta tovább Ken.

– Nem csak nemet mondott, de tartotta is magát hozzá, a tábornok minden erőfeszítése ellenére. Pedig a tábornok szeret azzal kérkedni, hogy az ő hadműveletei mindig sikerrel járnak. A végén már presztízskérdést csinált a dologból. Azt hiszem, Barbarának volt néhány pokoli hete.

– Értem… Hát… – Ken elgondolkodott a hallottakon. – Ez mindenképpen tiszteletreméltó.

Ránézett a nőre, és úgy érezte, Nolee vár még valamit.

– Mindenesete itt ilyentől nem kell tartania – bökte ki, aztán arra gondolt, ennél nagyobb hülyeséget keresve sem mondhatott volna. Nolee is némiképp furcsálkodva nézett rá.

– Igen, uram – felelete tétován. Ken gyorsan összecsapta a tenyerét és maga is felállt.

– Mindenesetre én is örülök, hogy a csapatba került, remélem, sikeres lesz az együttműködésünk – Ken nagyon igyekezett, hogy visszataláljon a beszélgetés hivatalos fonalához. – Foglalja el nyugodtan a szállását, délután pedig megbeszéljük a továbbiakat.

– Értettem, uram – a hivatalos hanggal Nolee zavara elmúlt, de idegessége visszatért. Sután megfordult, és elment megkeresni a szobáját.

Ken visszament a maga lakrészébe és magára zárta az ajtót. Aztán csak vadul rótta fel-alá a köröket, ahogy jártak a gondolatai.

A számítógép kijelzője közönyösen mutatta a beszámolók adatait.

4.

A bizottsági ülés meglepően jól kezdődött. Érkezése után Kent közvetlenül és barátságosan fogadta a bizottság szinte minden tagja. Többen oda is jöttek hozzá egy kézfogásra, gratulációra, vagy néhány szót váltani. Minabongo odáig ment, hogy felvetette egy közös ebéd lehetőségét is. Még a tábornoktól is futotta egy kurta, üdvözlő biccentésre. Ken némiképp csodálkozva fogadta a felé áramló jóindulatot, és most először támadt olyan érzése, hogy bekerült a kolónia szűk elitjébe, és nem szürke kisember többé. Szinte beleszédült az érzésbe, ahogy elfoglalta a helyét – a saját helyét, ötlött a szemébe, ahogy észrevette a kiírást. Szíve szerint kirohant volna ugrálni és kiabálni, de persze mozdulni sem mert, még mosolyogni sem, nehogy magára vonja mások – „a többiek” – figyelmét. Megérkezett a konzul is, aki az ülés megnyitása után szintén köszöntötte Kent, mint a bizottság rendes tagját.