Idegesen dobolt az ujjaival, aztán bement a fürdőbe, hogy megmossa az arcát, hátha attól kicsit magához tér. Alig vizezte be azonban az arcát, amikor diszkréten megszólat a kabinja csengője. Felkapott egy törülközőt és az ajtóhoz ment.

Ahogy kinyitotta, egy riadt tekintetű, fiatal nőt talált előtte. Egy pillanatig csak nézte, aztán mikor kezdte kissé kínosnak érezni a helyzetet, intet neki, hogy jöjjön beljebb. A nő két lépést tett, aztán ismét lecövekelt. Ken becsukta az ajtót, sebtében befejezte a törülközést, mielőtt megkérdezte:

– Kisasszony, kit tisztelhetek önben, és mit tehetek önért?

A nőnek remegni kezdett a lába az idegességtől.

– Ugye ön Ken Stiller, az Analizáló és Elemző Bizottság állandó tagja? Mert ha igen, akkor engem az ön csoportjába osztottak be, uram – mondta elhalóan. Ken teljesen megdöbbent. Megdöbbentette, hogy az új beosztása milyen mély hatással van az emberekre – ehhez képest az a tény, hogy senki nem szólt neki előre az új munkatársról, elhanyagolható bosszúságnak tűnt. Eszébe jutott, hogy talán kipróbálhatná másokon is, vajon valóban ekkora tisztelet övezi a pozícióját, de aztán elhessegette az ötletet. A helyzet számára is szokatlan és furcsa volt, tudta, hogy időre van szüksége, amíg beleszokik és kényelmesen tud viszonyulni hozzá. A merengéséből a nő riadt-csodálkozó tekintete hozta vissza.

– Hát igen… ööő… – kezdte, és fogalma sem volt, hogy egy „ilyen nagy ember” ilyenkor hogyan viselkedik. Miután semmi nem jutott az eszébe, úgy döntött, úgy rendezi a helyzetet, ahogy „kisemberként” tenné. – Az az igazság, hogy engem senki nem tájékoztatott az ön érkezéséről. Elmondaná nekem, hogy mit kellene önről tudnom, ki és miért küldte?

A nő segítőkészen bólogatott.

– Természetesen, uram, de… – mondta, és kényszeredetten elmosolyodott – kimehetnénk a társalgóba? A friss levegő…

Kétségbeesetten legyezte magát. Ken észbekapott.

– Persze, ne haragudjon, hogy fölöslegesen beinvitáltam.

Kimentek, Ken – szerinte barátságosan – intett egy szék felé, és leült. A nő is óvatosan leereszkedett egy székre.

– Remélem, így már kellemesebb! – mondta Ken és elmosolyodott. A nő azonnal megmerevedett.

– Természetesen, uram – felelte kötelességtudóan. – Köszönöm a megértését.

– Nos, akkor halljuk! – dőlt előre Ken, az ujjbegyeit összeérintve. Ezt valahogy nagyon férfiasnak találta. A nő elővett a kezében tartott kupacból egy adatkártyát, és odacsúsztatta elé.

– Nolee Tangere vagyok, a végzettségem szerint pszichológus kutató. A klasszikus pszichológián kívül azonban mindennel foglalkozom, ami a lélekhez köthető, legyen az természettudományos tény, transzcendens jelenség, vagy akár hétköznapi mendemonda. Természetesen kizárólag tudományos alapon. Mostanáig a hadsereg 3. számú Pszichológiai Kutató Laborjában dolgoztam, onnan irányítottak önhöz, hogy legyek a csoportja hiányzó, nyolcadik tagja.

– Aha – Ken csak ennyit reagált, miközben a székét billegtette. E hír után már korántsem volt annyira magabiztos, és mindössze egy kérdés foglalkoztatta. – A tábornok küldte ide?

– Parancsol, uram? – Nolee értetlenkedve nézett. Ken előrehajolva megismételte:

– Nolee, Baevere tábornok küldte ide, ugye?

– Természetesen, uram – felelte a nő, enyhén csodálkozva. Ken hátradőlt és kinyújtotta a lábát. Vadul járt az agya, de úgy érezte, nem tehet semmit.

– Nos, akkor érezze jól magát nálunk. Feltételezem, hogy a szobáját megtalálja, a továbbiakról pedig majd a délutáni közös munka során beszélünk.

– Köszönöm, uram – felelte Nolee, és látható megkönnyebbüléssel állt fel. Miközben felszedegette az asztalról a holmiját, kinyílt az ajtó, és Barbara lépett be rajta. Végignézett