készítmény is lehetne. Ken igyekezett kifejezetten idegen részleteket felfedezni, de nemigen sikerült neki.

Újabb tíz perc után betöltődött a második kép, majd sorra a többi öt is. Ken hét kinagyított, forgó űrhajó között üldögélt még egy jó húsz percet, amíg az egyesített kép el nem készült.

Aztán ez az idő is eltelt, s a gép lassan kirajzolta a végső modellt.

Kennek elég volt egy pillantást vetnie a hajóra, hogy megállapítsa: Magnusnak igaza volt.

A hajó oldalán félreismerhetetlenül látszott a dokkoló nyílás, s mellette – jobbra, vállmagasságban, mint az emberi gépeknél – az irányításához szükséges kapcsoló tábla.

Ken csak ült, és nézte a járművet.

Aztán gépiesen letöltötte az olvasó padjára, s automatikusan nekiállt kijavítani a kép apró, optikai hibáit. Körülbelül egy fél órát csinosítgatta a képet, mire döntésre jutott.

Elővette a kommunikációs egységét, és időzített üzenetet küldött a team tagoknak: másnap reggelre rendkívüli ülést hívott össze, vörös – vagyis kiemelt prioritású – jelzéssel. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy átküldje-e nekik a képet (ez lett volna a logikus, és talán a szabályos is), de aztán a hét napi eltitkolt anyagra gondolt, és nem küldte el.

Visszafordult a fekete égbolt felé, és elkezdte összerakni, mit is mondjon másnap a többieknek. Az űrhajó képe lassan forgott a feje fölött.

8.

Másnap reggel Ken elégedetten állapította meg, hogy a vörös jelzés megtette a hatását: ahogy várta, mindenki megjelent az ülésen, mi több, tíz perccel a meghirdetett kezdési időpont előtt befutott az utolsó ember is. Mindezt Ken a szomszédos Projektvezetői Szobából nézte végig – korábban ugyan a létezéséről sem tudott, most azonban meg kellett állapítania, hogy nagyon hasznos, ha előzetesen, titokban felmérheti az emberei állapotát. A többségükön kíváncsiságot látott, némi csodálkozással vagy feszültséggel. Magnus azonban nyilvánvalóan aggódott valamin, Barbara arca pedig erős eltökéltséget fejezett ki. Persze, nemcsak a megfigyelés lehetősége volt a Projektvezetői Szoba nagy előnye. Jó lehetőségnek tűnt az is, hogy innen a teljes megbeszélést rögzíteni lehetett, méghozzá nem a szokásos biztonsági felvétel szintjén, hanem részletesen, külön minden személy viselkedését, beleértve a konzolján végzett lekérdezéseket, számításokat és üzeneteket is. Ken habozott egy darabig, de aztán úgy döntött, jól jöhet ez még, így hát aktiválta a rögzítést. Mindezek után a hátsó kijáraton hagyta el a helységet, s a folyosó felől érkezett a terembe, nehogy bárkiben is gyanút keltsen. Másodpercre pontosan lépett be az ajtón, és azonnal megérezte a fokozódó figyelmet, ami felé irányult.

Határozott léptekkel előrement a saját helyéhez, és szembefordult a csoporttal.

– Üdvözlök mindenkit – kezdte. – A mai napon három olyan fontos témával kell foglalkoznunk, amelyek egyenként is elég súlyosak lennének a vörös jelzés kiadásához. Az első ezek közül némiképp személyes jellegű is, mert kötődik a tegnapi megbeszélésen kialakult szakmai vitához.

Szándékosan megnyomta a „szakmai” szót, aztán Magnus felé fordult, aki óvatosan hátradőlt, és kissé elfordulva, kezét, lábát keresztbe téve védekező testtartást vett fel. Ken csöndes elégedettséggel nyugtázta, hogy Magnus arcán megfeszülnek az állkapocs izmai az idegességtől.

– Magnusnak tegnap igaza volt, amikor az idegenek méretét a földi életet behatároló korlátok alapján igyekezett meghatározni. Magam ma már úgy vélem, az idegenek nagyjából ugyanakkorák, mint mi, így Magnus modellje alapján a létszámuk 6.000 és 33.000 fő közé tehető.

Az exobiológus arcán a megkönnyebbülést elfedte a tökéletes értetlenség, állapította meg elégedetten Ken. Barbarára sandított, aki mélységes gyanakvással nézett vissza. A többiek