3.

Másnap Ken szabadnapos volt – ez automatikusan járt minden ügyeletesnek –, mégis már délelőtt bement az Analizáló és Stratégiai Központba. Mint mindig, ma is nagy volt a sürgés-forgás, ami Kennek mindig a Központ fontosságát jelezte, mint ahogy a fehér falak és világos bútorok is a józanságot, a tiszta logikát jelképezték számára.

Áthaladt a bejárati csarnokon, amelynek tágas teréből számtalan ajtó, folyosó, lépcső és mozgólépcső nyílt a Központ legkülönbözőbb részlegei felé. Ezek jó részét Ken nemhogy nem ismerte, de elképzelni sem igen tudta, miféle munka folyhat bennük.

Ahova azonban igyekezett, nagyon is ismerős terület volt számára. Az Asztrofizikai Kutató, Analizáló, Modellező és Döntés-előkészítő Részleg szinte a második otthona volt, mióta elvégezte az Egyetemet, és belépett a Szolgálathoz. Pillanatnyi habozás nélkül haladt tehát az ismerős folyosókon, amíg el nem ért a I. számú Analizáló Laborhoz.

Odabent talán négyen-öten dolgozhattak. A többségüket Ken csak látásból ismerte, mert valójában nem tartoztak a Labor közösségéhez, csak elemzésekért vagy adatokért érkeztek ide. Ott volt viszont Barbara, akivel régóta ismerték egymást – egy évfolyamra jártak annak idején – s aki távolról sem volt Ken számára közömbös, sem szakmai, sem emberi szempontból.

Barbara Pinkey a húszas évei végén járt. Magasságra nem ütötte meg a 170 centit sem, de sportos, ugyanakkor nőies formáival azonnal magára vonta minden férfi figyelmét. Vállát verő gesztenyebarna haja huncut csigákban leomolva keretezte finom metszésű, ovális arcát, melyből nagy, meleg, barna szempár ragyogott a világra. A közös munkák során Ken soha nem tudta megállni, hogy lopva ne bámulja újra és újra a lány mozdulatait, az arcát, vagy testének éppen látható domborulatait, mégse merte volna, akár csak magának is bevallani, hogy egy jó munkakapcsolatnál többet érez iránta. Ken ugyanis halálosan félt Barbara szókimondó nyíltságától, ami – miután a lánynak gyorsan vágott az esze és jól forgott a nyelve – néha elviselhetetlenül kemény volt. Ken jó pár óvatlan fiatalembert látott verbálisan megsemmisülni Barbara gyilkos riposztjai miatt.

Mindezek ellenére kettejük kapcsolata igazán harmonikus volt. A munkában jól megértették egymást, és előfordult olyan helyzet is, amikor az is kiderült, remekül tudnak egymás keze alá dolgozni. Barbara mindig barátságos, sőt kedves volt vele, ő meg – természetesen csak merő önvédelemből – igyekezett a lány minden gondolatát előre kitalálni és teljesíteni. Jobb napokon sokat nevettek is együtt, ami valójában nem meglepő, mert Barbarának kitűnő humorérzéke volt, és jó szeme ahhoz, hogy meglássa az élet furcsaságait.

Ahogy Ken belépett a terembe, megeresztett egy általános köszöntést, csak hogy jelezze az érkezését. Barbara intett neki, de nem nézett fel a munkájából. Ken azonban éppen azért jött, hogy beszéljen vele, így hát odahúzott egy széket a lány információs konzoljához, leült és várt.

Néhány perc múlva a lány befejezte a munkáját (vagy legalábbis azt a szakaszát, amin épp dolgozott), és nagy lendülettel Ken felé fordult. Rámosolygott és azt mondta:

– Helló Ken! Mi hozott ide, ami annyira nyomja a lelked, hogy ilyen fancsali képpel kell itt üldögélned?

Kent egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy azt válaszolja, a lány barna sörénye, vagy a szeme ragyogása, de aztán igen gyorsan elhessegette az ötletet. Így hát mindössze azt felelte:

– Biztos tudod, hogy tegnap este én voltam őrségben.

Barbara mosolya melegebbé vált és szaporán bólintott.

– Tudom. Sőt, azt is láttam már, hogy jelentést küldtél egy ismeretlen behatolóról, és ráállítottad a speciális műszereket. Gondolom, az eredményekre vagy kíváncsi.