Barbara megmozdult, hunyorogva pislogni kezdett, ahogy fokozatosan felébredt.
Értetlenül nézett Kenre, ahogy egyre inkább felfogta a helyzetet.
– Mi történt? – kérdezte végül. Az ébredéstől rekedt volt a hangja, de a szeme egyre tisztább lett.
Ken vett magában egy nagylevegőt.
– Csak el akartam mondani… – kezdte.
Hirtelen kiszáradt a szája és érezte, hogy remeg a lába.
– Csak el akartam mondani, hogy… – krákogott egy kicsit, és kétségbeesve próbálta megtalálni azt a határozottságot, amivel idejött.
Aztán ránézett a lányra és megtalálta.
Elernyedt a válla és finoman elmosolyodott.
– Szeretlek.
Bocsánatkérően nézett, és meglepve látta, hogy a lány szeme felragyog.
Nem tudta eldönteni, hogy sírni fog, vagy nevetni.
De a lány csak átnyúlt a másik kezével, és finoman átfogta az összekulcsolódó ujjaikat.
– Végre – suttogta. – Annyira vártam már ezt!
Ken nem tudta, mit felehetne erre, de nem is volt rá ideje: Barbara váratlanul felnyúlt, magához húzta és megcsókolta.
Ken az ajkán érezte a lány ajkát, azt a puha érintést, amit ezerszer is elképzelt már, de mégis ezerszer jobb volt, mint akár a legmerészebb álmaiban. Megszűnt körülötte a kórterem, elfelejtette az elmúlt hónapok minden gyötrelmét, s a közeledő végzetet is.
Óvatosan átkarolta Barbarát, magához ölelte és minden félelmét levetve visszacsókolta.
S miközben nem létezett számára más, csak ez a pillanat, biztosan érezte, hogy ez mégiscsak egy tökéletes világ.
VÉGE