Újra megrázta a fejét, mert rossz érzése volt ezektől a gondolatoktól, és egyre inkább zavarta, hogy nem tud tőlük szabadulni.

Nem lenne szabad ezzel foglakoznia.

A lényeg mégiscsak az, hogy volt egy vészhelyzet, egy súlyos helyzet, ami az egész kolónia létét fenyegette, és ő volt az, akinek sikerült ezt elhárítania. A kitüntetésére pillantott.

Miért kellene ezért bűntudatot éreznie? Maga az idegen mondta: „Pusztíts, vagy téged pusztítanak el.”

Ő sem tett volna másként.

Lehet, hogy el kéne foglalnia magát, ahelyett, hogy agyal.

A személyi padja most is vele volt, de semmi kedve nem volt se filmet nézni, se rendezni.

Rosszkedvűen vette a kezébe, és bekapcsolta.

Alig villantak fel azonban a kijelzője fényei, amikor a műszerfalon diszkréten megszólalt egy sípoló hang, s az egyik monitor mellett kigyulladt egy sárga lámpa.

Ken felnézett, és érezte, hogy egy jeges kéz szorítja össze a gyomrát, a szívét, a belsejét, ahogy nézte a sárga fényt. Pontosan tudta, mit kell tennie. Letette a személyi padot, és a kijelző műszer elé ült. Ugyanaz a távolsági mérő egység volt, amelyik annakidején is megszólalt, és megint azt jelezte, hogy valami bekerült a megfigyelési szektorba. Hogy mi, azt persze most sem lehetett megállapítani.

Ken keserűen ismerte fel a mozdulataiban a rutint: újra elindította az események magas fokozatú jelzéssel ellátott rögzítését (a biztonsági rögzítés mellé), a tisztázott, és közben ellenőrzött információt leadta az információs rendszer adat-továbbító egységének, hogy az a lehető legrövidebb időn belül eljusson majd mind a telep illetékeseihez, mind a Központi Adattárba, mind a Szövetségi Központ analizátoraihoz, mind a szomszédos csillagrendszerek szakértőihez.

Ezután átgördült a műszerfal speciális műszereihez és az előírásoknak megfelelően sorra aktiválta a berendezéseket, és ráállította őket a betolakodóra.

Egyszer csak megdermedt a keze.

A kijelzőn már nem egy pont világított, hanem kettő.

Szájtátva nézte és nem tudta mire vélni.

Aztán mire összeszedte volna magát, megjelent egy harmadik is, majd egy negyedik is.

Az ötödik pontot csak egy pillanatig látta, aztán megváltozott a kép: a fényes pontok helyett egy halványsárga korong jelent meg.

A kijelző már nem egyes objektumokat mutatott, hanem egy azokból álló felhőt.

Ken gépiesen újra ellenőrizte az összes berendezést, és sorra vette, hogy mindent megtett-e, amit az előírások ilyenkor megkövetelnek.

Aztán csak bámult maga elé a nagy, sárga korongra.

Végül döntést hozott.

Felállt, kilépett a megfigyelő teremből, gondosan bezárta az ajtót és elhagyta a Szektor Monitorozási Központot.

Kellemes éjszaka volt és szinte semmilyen forgalmat nem talált.

Gyalog indult útnak. Nem sietett, de határozottan haladt.

Egyenesen a kórházhoz ment. A bejáratnál a portás csak biccentett, nem foglalkozott vele. Felment a megfelelő emeletre, és bement a Rehabilitációs Osztályra.

Az ügyeletes nővér, ahogy észrevette, elé szaladt és megpróbálta feltartóztatni.

Ken nem vesztegette rá az idejét, csak a kitűzőjére bökött és szó nélkül elment mellette.

A nővér megrökönyödve nézett utána, de őt ez sem érdekelte.

Egyenesen Barbara szobájába ment.

Halkan benyitott, bement, és csendesen, óvatosan leült a lány ágya szélére.

Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán elszánta magát.

Lassan, gyengéden a kezébe fogta a lány kezét.