Ott van például az írásbeliség kérdése. Se a hajón, se a kompokon, se a bázison nem volt nyoma, hogy az idegen ismerné és használná az írást. Ez annak fényében, hogy egyetlen egyedről volt szó, voltaképpen érthető. Ugyanakkor nem irracionális, hogy mindazt a tudást, amit egy intelligens lény az élete során megtanulhat, kizárólag az emlékezetében tartsa? Még akkor is, ha esetleg potenciálisan halhatatlan az illető. És ha így van, hogyan volt képes alkotni? Hogyan hozta létre az űrhajóját, hogyan navigált a világűrben, ha nem használt például számokat és mértékegységeket? Vagy használta ezeket, csak képes volt velük fejben dolgozni? Ismerve az űrutazás bonyolultságát és veszélyeit, ez aligha valószínű. Vagy az lehet a megoldás, hogy ez a királynő nem örökölte meg az írásbeliség ismeretét? Esetleg a fajtársai tudták, ő viszont csak sejtette? Vagy volt írásbeliség, de éppen azért tűnt el, mert nem lehetett általánosan továbbadni?

Ken eltöprengett ezen a talányon is, hogy aztán rácsodálkozzon a felismerésre: azok a készségek, ismeretek, adottságok, amiket az emberség szerves részének tartott, jórészt az egyénektől függetlenül, „kívül” léteztek: az írásbeliség, a jelrendszerek, a tudomány, a művészetek… Éppen azért lehettek az emberség meghatározó elemei, mert senkitől sem függtek, és mindenki számára hozzáférhetőek voltak. Vagy éppen minden embertől függtek valamennyire, hiszen mindannyian alakíthatták ezeket egy kicsit? Azt mindenesetre kétségtelen ténynek találta, hogy az embereket ez a külső kapocs, a nyelv, az írás, a kultúra, a civilizáció – na meg persze a normák, az erkölcs és a jog kötik össze, s ezek időbeli kontinuitása legalább olyan fontos volt az emberiség fennmaradásában, mint a genetikai kontinuitás.

Lehet, hogy az idegenek nemcsak az írásbeliséget nem ismerik, de nincs erkölcsük és jogrendjük sem? A kérdés váratlanul bukkant fel a gondolatai közül, és kénytelen volt elidőzni vele. Nem tudta ugyanis kizárni az igenlő választ, de elfogadni sem volt képes. Végül is a nő a bűnbánat, vagy a szégyen legkisebb jele nélkül beszélt arról, hogy elpusztít egy egész fajt minden értékével, tudásával együtt. Mi ez, ha nem az erkölcs teljes hiánya? Vagy, ahogy azzal a hímmel bánt, mindjárt az eszmélése után? Megborzongott. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a lépése valószínűleg genetikailag kódolt volt, másképp nem maradhatott volna fent, mint egyed, és ezzel együtt, mint faj. Ami meg a kiirtást illeti, lehet, tapasztalatból mondta, hogy nincs békés egymás mellett élés. A tudása lehetett az, ami miatt nem érzett bűntudatot. Azt meg nyilván nem lehet senki szemére vetni, hogy győztesen akar kikerülni egy ilyen ki-ki helyzetből. Ettől még nem lehet erkölcs nélkülinek tartani.

Kortyolt egyet az italából és elfordult az ablaktól.

Aztán újabb gondolat jutott az eszébe.

„…bármikor megsemmisülhetek és elnyel a semmi. De miközben az életemért küzdöttem, hogy megtisztítsam a hajót az ellenségeimtől, a mögöttem álló semmivel is meg kellett küzdenem. A kérdéssel, hogy kerültem arra a folyosóra…”

Ken fanyarul elmosolyodott.

Mennyire mást jelentenek ezek a szavak, és mégis, milyen szívfájdítóan ugyanúgy hangoznak, mintha egy ember mondta volna!

Lehet, hogy ez lenne a közös nevező? A lét alapvető kérdései azok, amelyek egységbe hozzák az intelligens fajokat? A halál felismerése?

Megrázta a fejét. Ez nem az a téma volt, nem azok a kérdések, amelyekről a kolónián szívesen beszéltek volna. Még filozófiai szinten sem. Még az idegenek megértésé miatt sem.

Egyébként is, az idegen kvázi halhatatlan volt, számára ez a kérdés nyilvánvalóan teljesen mást kellett, jelentsen.

Mennyire paradox – gondolta – hogy végül én, az apró és halandó, megöltem a halhatatlant.

A halandó él, a halhatatlan halott.

Az élet nagyon furcsa dolgokat produkál.