Az utóbbi időben jó, ha hetente kétszer látta.
Kibámult a végtelen, fekete éjbe.
Az űrre gondolt, az idegenekre, mint mindig, amikor túlságosan fájt neki Barbara hiánya.
A királynőre gondolt, aki ősöregen is fiatal volt, életteli és gyönyörű.
És arra a beszélgetésre, ami köztük lezajlott.
Elmerengett, vajon mennyi mindent megkérdezhetett volna még tőle, ha lett volna rá idő.
Kérdezhette volna a meglátogatott, más világokról. Vajon miket látott, miközben az űr végtelenét járta?
Próbálta elképzelni, bár valahol gyanította, hogy ehhez túlságosan szegényes a fantáziája.
Aztán az űrutazás jutott az eszébe, milyen lehet időtlenül utazni a semmiben. Beleborzongott, mert úgy érezte, ezt még halhatatlanul sem lehetne ép ésszel elviselni.
Az idegen nőnek valahogy sikerült.
Igazán különleges nő volt. Ken őszintén sajnálta, hogy a kapcsolatuk ilyen véget ért.
Talán ha több időt lehetett volna kicsikarni belőle… Ha lett volna mód jobban megismerni egymást, megbarátkozni kicsit…
Bűntudatot érzett emiatt is, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy mindent megtett a kapcsolat megőrzése érdekében.
Talán kérdezősködhetett volna még. Talán kereshetett volna közös pontokat. Talán meggyőzhette volna, hogy a konfliktus csak félreértés volt, igenis van egymás mellett élés, sőt, akár együttműködés is.
Megrázta a fejét és sóhajtott.
Persze, hogy csak áltatja és fölöslegesen kínozza ezzel magát. Az idegen természeténél fogva növekedésre volt ítélve, arra, hogy kitöltse a rendelkezésére álló teret. Ami, jelen esetben a Cobaltot jelentette, ezért volt célja a bolygó elfoglalása. Ebben pedig az emberi kolónia szükségszerűen elpusztítandó ellenség volt, és nem is tudott volna más lenni. Ha esetleg megegyeztek volna, és az idegen megkapta volna a szigetet, akkor később, amikor kinőtte volna azt.
De vajon szükségszerűen kinőtte volna? Vagy lett volna lehetősége szabályoznia magát, mekkorára nőjön? Vajon a bolygón, ahonnan származik, egyetlen hatalmas egyed él, vagy többen vannak? Esetleg külön kontinenseken… És ha többen vannak, akkor folyamatosan küzdenek egymással, vagy ott lehetséges valamilyen együttélés? Tudnak-e például szaporodni egymással, vagy rájuk egyáltalán nem is jellemző a genetikai sokszínűség? Lehet, hogy egy másik egyed α-i és β-i másképp néznek ki, mint amilyenek ezek voltak? A nőkről már nem is beszélve…
Hát igen, ezekre a kérdésekre sajnos már soha nem kaphat választ.
„Egy folyosóra emlékszem…” – ötlöttek az emlékezetébe a szavak. Lehetséges lenne, hogy az idegenek valóban nem léteznek önállóan, csak egy nagy szervezetben? Nem gondolkodnak, nem emlékeznek? Lehet, hogy nem is fáj nekik semmi, mindent csak a királynő érzett? És minden emlék, minden tudás az ő fejében gyűlt össze? És lehet, hogy akkor az egész társadalomnak – képtelen volt rá másként gondolni – az összes tudása nem volt több mint egyetlen egyed tudása? Vagy az az egy egyed, a királynő egymaga tudott annyit, mint az embereknél az egész kolónia? Esetleg a tudás az övé volt, de szétosztotta a beosztottai között, mint ahogy az emberek agya is különböző részeken tárolja a különböző információkat? És ez akkor azt jelenti, hogy egy-egy „osztódáskor”, amikor a királynő meghal, és a lányai felszabadulnak, részekre tagolódik a tudása? Lesz, amit csak egy-egy utód tud, a többi nem? Ez vezetne szelekciós előnyhöz, ettől függne, melyikük a legéletképesebb, aki a legnagyobb eséllyel viszi tovább a bolyt?
Beleszédült a kérdések sokaságába, mint minden alkalommal, amikor volt ideje merengeni, és hagyni, hogy a gondolatai elsodorják.