Igyekezett volna minél hamarabb beszámolni a történtekről, hogy mihamarabb elmehessen, de lehetetlen volt. Órákon keresztül faggatták, míg végül olyan fáradt lett, hogy kénytelen volt megszállni egy közeli szolgálati lakásban.

Az ülés persze másnap is folytatódott, s még napokon keresztül. A vita leginkább azon folyt, hogy mit kezdjenek az idegen űrhajóval, ami nyilvánvalóan irányítás nélkül sodródott a rendszer központi csillaga felé.

Sokan érveltek amellett, hogy hiba lenne veszni hagyni az idegenek tudását: a hajót be kéne fogni és felhasználni tudományos kutatáshoz.

Mások, elsősorban a tábornok viszont az azonnali megsemmisítést szorgalmazták.

Végül Ken szava döntött, aki – bár ezzel nem érvelt, mert félt, hogy túlságosan gyerekesnek találják – a hajón élő, győztes nőre, az új királynőre gondolt, s ezért maga is a mielőbbi megsemmisítést tartotta az egyetlen biztonságos megoldásnak.

Erre aztán néhány nappal később sor is került.

Az ügy végére pont került tehát.

Az idegenek bázisának helyét elszánt régészek vették kezelésbe, de Ken majdnem biztos volt benne, hogy semmit nem fognak találni.

A városon ejtett hosszú, hasítás jellegű sebek nagy részét gyors ütemben beépítették, csak egyet hagytak meg a támadás mementójául – igaz, lassan az is kezdte elveszteni az eredeti jellegét, ahogy a házak falát befoltozták, a burkolatokat helyreállították és a teret újra betöltötte a városlakók nyüzsgő sokasága.

Kent nagy csinnadratta közepette kitüntették, a Kolónia Hőse lett, ami cím korábban nem is létezett, így igazán különlegességnek számított. Persze azért előrébb már nem lépett, a bizottság tagjai arra féltékeny szemmel figyeltek, nehogy eléjük kerülhessen. Mindenesetre közvetlen kapcsolatba került a konzullal, aki továbbra is sokat adott a véleményére, és az anyagi helyzete is jelentősen javult.

Meghívták több kommunikációs adásba, hogy meséljen az élményeiről, de ezekben mindig különlegesen bénának érezte magát, hát egy idő után igyekezett lemondani őket és megszabadulni az ilyen irányú kötelezettségeitől.

Az emberei közül is végül mindenki épségben hazakerült. Nolee-t a tábornok visszavette, így eltűnt Ken szeme elől. Zou és Indra visszakerültek az eredeti helyeikre, Magnust és Tamarát viszont előléptették. Ken úgy sejtette, a projektben betöltött szerepe alapján a lányra komoly karrier várhat. Nagyon remélte, hogy így lesz.

Úgy tűnt, az élet visszaállt a normális kerékvágásba és mindennek a lehető legjobb vége lett.

Csak Barbara.

Már első alkalommal is alig sikerült bejutnia hozzá, s a későbbiekben is fájóan kevés időt tudott a látogatására szánni.

Az első napokban azért többnyire volt néhány perce, hogy ott álljon az ágya mellett – igaz, akkor a lány még végig eszméletlen volt.

Később magához tért, s az orvosok is azt mondták, bár a gyógyulása hosszú időbe telik, de valószínűleg teljes lesz, nem marad nyoma.

És mégis…

Ahogy ott ült mellette, ahogy közömbös, hétköznapi dolgokról beszélgettek, vagy inkább hallgattak nagyokat, végig úgy érezte, a lány vár tőle valamit.

Nem merte megkérdezni, hogy azért haragszik-e, mert otthagyta, s mert végső soron neki köszönheti az újabb súlyos sérüléseket.

Azt sem merte megkérdezni, hogy jóvátehetné-e ezt valaha, valamivel.

Pedig semmire sem vágyott jobban, mit Barbara megértésére, azokra a régi, szép napokra, amikor munka közben még mosolygott rá.

Így aztán hagyta, hogy a feladatok és a kötelezettségek elragadják, hogy mentséggé váljanak, amiért egyre ritkábban megy hozzá.