Nyögött egyet, maga sem tudva, hogy kellemeset, vagy elégedetlent, és igyekezett minél kényelmesebben elhelyezkedni a szolgálati székben. Azt azonban nem a kényelemre találták ki.

Újra őrségben volt, pontosan úgy, mint annakidején – évszázadokkal ezelőtt, úgy érezte, amikor először fedezte fel az idegenek jelenlétét az égen.

El sem hitte, hogy újra itt ül: ez egyszerre volt megszokott, biztonságos, és végtelenül nevetséges. Mindazonáltal örült neki. Azt jelezte számára, hogy a dolgok végképp visszatértek a normális kerékvágásba, a maguk megszokott, jól bevált medrébe. Ismét helyreállt az a világ, amiben otthon érezhette magát.

Otthon is érezte: élvezte a széles folyosókat, tiszta utakat, a szabad eget és a szabadságot, hogy bárhová mehet, nem szól bele senki. Élvezte a kötetlen szabadidőt, még ha kevés volt is belőle, és azt is, hogy most tényleg volt miből választania. Élvezte, hogy bárkivel találkozhat és szabadon beszélhet, nem kell állandóan arra gondolnia, hogy minden lépését figyelik. És persze élvezte, hogy valójában semmire nem kell gondolnia, nem köti le minden energiáját egy feje fölött lebegő, hatalmas és nyomasztó talány.

Persze a népszerűség eléggé zavarta. Nem tudta megszokni, hogy felismerik az utcán, sőt, néha oda is jönnek hozzá, a kezét rázogatják, meg a vállát lapogatják. Továbbra is zavarba hozta az elfogódott tisztelet, amivel gyakran bántak vele, különösen hivatalos programokon. És még mindig nem tudta igazán kezelni a nagyok és befolyásosak kiemelt figyelmét, a különböző meghívásokat, elegáns programokat, bizalmas, „baráti” beszélgetéseket.

Talán ezért is örült neki a lelke mélyén, hogy újra őrségben lehet. Valójában ez volt az ő világa, és ez az a hely, ahol végre magában lehetett, maga lehet.

Volt min gondolkodnia.

Kibámult a sötét égre.

Képek tolultak a szeme elé. Képek, amiket talán sosem fog tudni rendesen feldolgozni.

Elsősorban a zöld tűz, azok a borzalmas lángok.

Azon a napon, amelyen megmentette a kolóniát, ahogy leért a komp és kinyílt az ajtaja, ő azonnal tüzelni kezdett, válogatás nélkül mindenkire, akit csak látott. És egy örökkévalóságig abba sem hagyta…

Nem lenne szabad ezt így megélnie – figyelmeztette magát. A túlélése egyetlen esélye volt ez, ráadásul a kolóniát sem tudta volna máshogy megmenteni.

A királynő szavaiból világos volt, hogy a halálával a női leszármazottai felszabadulnak, és mindannyian potenciális királynővé válnak.

Fel kellett tehát kutatnia és el kellett pusztítania valamennyit, ha nem akarta, hogy az idegen újra megerősödjön, és újra rájuk támadjon.

Ezért kellett leereszkednie a zöld folyosókon és ezért kellett mindenkit elhamvasztania, akit lent talált.

Ágyban fekvő, várandós nőket, és pici babákat egyaránt.

És amikor felismerte, milyen kevesen vannak a teremben, ezért kellett végigkutatnia az alsóbb szinteket és a rejtett termeket is, bujkáló nők után.

Nem tudta, mennyi időt tölthetett el az idegen bázison. Neki, magának óráknak tűnt, s ez idő alatt a felvillanó zöld láng képe kitörölhetetlenül beleégett az emlékeibe.

Végül eléggé elfáradt, és úgy érezte, mindenhol járt már legalább kétszer. Visszaindult hát a nagy csarnokba, onnan pedig a hazafelé vezető folyosóra.

Az α-kal és β-kal nem foglakozott – ők se vele – egyedül az óriásokra ügyelt, akik valódi veszélyt jelentettek, s akikhez valamiféle lovagias elszámolás fűzte.

Ahogy átvágott a termen, felszedett még néhány fegyvert, s ahogy hátrált visszafelé a járatban bőszen – és vaktában – lődözött visszafelé, nehogy követhessék.