– De miért kell ehhez elpusztítanod minket? – kérdezte. A maga számára is sok volt a kétségbeesés a hangjában. – Miért nem lehet békében élni egymás mellett?

– Nincs békés egymás mellett élés – a nő elkomorodott. – Soha, sehol. Pusztíts, vagy téged pusztítanak el. Ti is megpróbáltátok.

Ken megsemmisülten hallgatott.

A nő igyekezett kedvesen nézni.

– Ez nem valamiféle rosszindulat, vagy bosszú – szólalt meg végül csendesen. – Egyszerűen ez az élet alapvető törvénye. Ha meghagynálak titeket, csak elodáznám az összecsapást egy olyan időszakra, amikor már nem biztos, hogy el tudlak pusztítani titeket. Ezt semmiképp sem kockáztathatom meg.

Ken úgy érezte, fokozatosan veszti el a talajt a lába alól és semmit nem tehet ellene.

– Akkor minek vezettél ide? – kérdezte végül. Ólmos fáradtságot érzett a tagjaiban.

A nő habozott egy ideig.

– Ki akartam próbálni valamit – ismerte el végül.

Ken kérdően nézett rá.

– Ti annyira hasonlítotok hozzám… – tétován elhallgatott.

– Persze, tudom, hogy egy más faj – kezdte újra –, hiszen hozzám képest szivacsok vagytok, vagy mik, de akkor is. Tudni akartam, hogy esetleg… esetleg érezlek-e téged, úgy, mint magamat. Vagy esetleg hasonlóképpen… Mintha közünk lenne egymáshoz…

Ken felvonta a szemöldökét és várt.

A nő sóhajtott és lehajtotta a fejét.

– De nem – ismerte be. – Olyan vagy, mint egy darab kő, vagy egy ismeretlen állat. Nem érzek rólad semmit.

Kent elöntötte a megkönnyebbülés. Már tudta, mit kell tennie.

– Sajnálom – suttogta, és őszintén is gondolta.

Aztán térdre vetette magát az idegen előtt. A nő villámgyorsan mozdult, és megragadta a nyakát. Iszonyú erő volt a karjaiban.

Ken nem kapott a fojtogató kezekhez: kitapogatta a csizmájában a szilánkkést, aztán amikor megfogta, ösztönösen, minden erejét beleadva felfelé döfött.

A penge a szegycsont alatt hatolt át a nő ruháján és bőrén, és egyenesen a szívébe szaladt.

Az idegen szeme azonnal fennakadt, a szorítása elernyedt. A sebből vastag sugárban dőlt a vér.

Aztán lassan hanyatt dőlt és mozdulatlanul elterült a padlón.

Azonnal meghalt.

Ken vadul körbefordult, arra számítva, hogy kinyílik az ajtó és az idegenek mindjárt megrohanják, de nem történt semmi.

Egy percet még várt, aztán felsietett a vezetőüléshez.

Belevetette magát és lázasan kutatta a kijelzőket, meg a gombokat, hátha el tud tájékozódni közöttük. Nem tudott, az egész felület teljesen ismeretlen volt számára. Látott ugyanakkor egy nyúlványt, ami úgy tűnt, mintha a bal kéz tartására lett volna kialakítva. Ennek a végén, ahol talán a kéznek kellett elhelyezkednie, kerek kijelző világított: a képén egy kék korong és mellette egy sárga pötty látszott.

Rövid töprengés után óvatosan megbökte a sárga pöttyöt: az narancsra változott, bemozdult a kép közepére és nőni kezdett, míg az űrhajó alakját nem vette fel.

Úgy volt tehát, ahogy tippelte: az első kép a hajót mutatta, ahogy a bolygó körül kering.

Egy ideig tanácstalanul vizsgálgatta az új ábrát, hogyan tudna visszatérni az előzőhöz, aztán, jobb ötlet híján, egymással ellentétes oldalon két ujjal megérintette a kép keretét és megpróbálta összehúzni.

Meglepő módon ez is működött, ismét a kék korongot látta, a kis pöttyel, ami viszont most nem sárga, hanem narancs volt.