Barbara várakozóan nézett.

– A mi dolgunk is az, hogy megkeressük az ő királynőjüket, és elpusztítsuk – Ken halkan, de komolyan beszélt. A hangjában nyoma sem volt félelemnek, vagy bizonytalanságnak. – Ez az egyetlen esélyünk, hogy megmentsük a kolóniát.

A lány egy pillanatig kétkedve meredt rá.

Aztán megadóan bólintott.

Persze a dolog egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Amint a részletekről kezdtek beszélni, kiderült, hogy az elmélet, bár tetszetős, távolról sem olyan egyértelmű. Barbara először azt kifogásolta, hogy nincs semmiféle támpontjuk az idegenek kollektivizmusának megítéléséhez, így nem tudhatják, mekkora önállósággal rendelkeznek az egyének, mit várhatnak tőlük. Aztán azt vetette fel, hogy egy ekkora közösség esetében nem reális egyetlen központi személyt feltételezni, sokkal valószínűbb egy szigorú hierarchiába rendeződött társadalmi struktúra – ebben az esetben azonban bármilyen küldetés eleve esélytelen, hiszen mindenkit csak nem lehet egyesével elpusztítani. A következő ellenérve az volt, hogy az esetleges siker sem garancia semmire, hiszen senki nem tudja, hogy a királynő elvesztése milyen hatással lenne a közösségre: lehet, hogy kontrollálhatatlan agressziót vált ki, lehet, hogy irracionális, ezért kezelhetetlen reakciókat, de az is lehet, hogy a közösség egyszerűen szétesik kisebb egységekre, új, „pót-királynők” vezetése alatt, s ezzel nemhogy megoldanák, inkább sokszorozzák a problémát.

Ken először belement a vitába, de hamar felismerte, annyira kevés információból dolgoznak, hogy lehetetlen reális, megalapozott válaszokat találniuk. Így azonban az egész vitát nem találta többnek, mint izgalmas szellemi tornának, ami végül is csak időhúzásra jó, amíg lélekben felkészülnek. Ezért aztán nagy türelemmel, de meglehetősen kurtán és elvágólag válaszolgatott Barbara okfejtéseire.

Végül a lány is megértette, hogy feleslegesen érvel, hát elhallgatott, s egy darabig elégedetlenül üldögélt. Ken is türelmesen várt.

Végül Barbara sóhajtott egyet és így szólt:

– Rendben, nézzük a technikai kérdéseket. Hogyan lesz a legnagyobb esélyünk túlélni és esetleg sikerrel is járni?

Ken mereven nézett rá.

– Úgy érted, nekem hogy lesz esélyem – javította ki. – Te nem tudsz járni, fel sem vetődhet, hogy velem gyere. Úgyhogy az első kérdés igazából a te biztonságod, amíg elvagyok.

Barbara elsőre haragosan összevonta a szemöldökét, de némi farkasszemnézés után kényszeredetten bólintott.

Kenben engedett valamelyest a feszültség. Felkelt, körbejárta és alaposan megvizsgálta a terem hátsó falát, különösen a beépített bútorokat. Végül a lány melletti szekrényből kirángatta a polcokat és a felszabaduló helyre mutatott.

– Oda be tudsz bújni – közölte. – Kapsz egy kézi lámpát, keresek egy gumicsövet, és azon keresztül levezetjük oda a vizet is.

Barbara nem vitatkozott, csak várakozóan nézett a férfira. Ken a fiókokat vizsgálta sorra egy cső után. Az egyik kinyitása után meglepetten kiáltott fel.

– Nézd már! – mondta. Aztán magyarázatnak hozzátette. – Ez valamilyen tápszer. Ezzel, ha kell, napokig kihúzhatod.

– Ehetnél belőle te is – vetette fel Barbara nyugodtan.

Ken kerített egy nagyobbacska edényt és kibontott egy tápszeres zacskót. Por volt benne, amit az edényben vízzel kevert el, s így kapott valamiféle rugalmas állagú, fura illatú pépet. Óvatosan megkóstolta. Jellegtelennek találta, de határozottan ehető volt. Kettéosztotta az adagot, aztán Barbara mellé telepedett és szépen megették az egészet.

Miután végeztek, Ken felállt és a többi zacskót kis kupacba rakta a szekrény belsejébe.