Elégedetten állapította meg, hogy a kötés nemcsak tisztának, de szakszerűnek is tűnt. Még Barbara is elismerően bólintott.

Ken próbálgatta egy kicsit a lábát, aztán lassan talpra kecmergett.

– Azt hiszem, itt az ideje – kezdte, de a lány hirtelen félbeszakította.

– Mi ez a remegés? – kérdezte riadtan.

Ken értetlenül nézett rá, aztán maga is feszülten figyelni kezdett.

Először nem hallott és nem is érzékelt semmit.

Aztán neki is feltűnt az egyelőre egész jelentéktelen, de egyre erősödő remegés.

Összenéztek.

– Jönnek – állapította meg végül Barbara. A hangja fakó volt. – Ez a fúrógépek hangja.

Ken úgy érezte, mintha egy jeges kéz szorítaná össze a gyomrát.

– Most mi lesz? – kérdezte.

Nem várta meg a választ, az ajtóhoz lopakodott és a falhoz lapulva megállt.

A rezgés lassan, de határozottan erősödött, és hamarosan egy mély, morgó hangot is felfedeztek, ami a remegést kísérte.

Próbálták megbecsülni, vajon merre lehet a gép.

Az világos volt, hogy a fő folyosót fúrják, így közvetlenül nem fognak az idegenekkel találkozni, ugyanakkor az is egyértelmű volt, hogy a nagy fúró elhaladása után szabad lesz az útjuk – csak éppen az idegenek bázisa felé.

Ken idegesen számolgatta, mennyi idejük lehet még.

Talán még kétszáz méter. Még százötven. Száz.

Idegesen hátrapillantott a lány felé, de Barbara sem tűnt sokkal nyugodtabbnak.

A gépek elérték az oldalsó járat nyílását: a morgás hirtelen felerősödött, ahogy vele a csikorgó, ropogó hangok is.

Aztán újra elhalkult, ahogy a fúró tovább haladt az új járatban.

Ken és Barbara mozdulatlanul füleltek, amíg a hangok el nem vesztek a messzeségben. Egy fura, halk, sziszegő-dobogó hang maradt csak, ami azonban változatlan erővel szólt tovább.

Egy idő után Ken izmai elernyedtek, ahogy csökkent benne a feszültség. Megfordult, hogy kérdezzen valamit, de Barbara határozottan integetett neki, hogy maradjon csöndben, és figyeljen tovább.

Csak addig csodálkozott, amíg maga is meg nem hallotta a tétova kopogást odakint a mellékfolyosón.

Valaki közeledett.

Újra összenéztek, és Barbara tekintete megkeményedett. Kurtán biccentett Ken felé.

A férfi lassan lehajolt és óvatosan előhúzta a kezdetleges kést.

Az idő mintha megállt volna, csigalassúsággal telt. Az ismeretlen nyilvánvalóan közeledett, de eléggé céltalannak tűnt, érzékelhetően nem sietett. Néha megállt, Ken még azt is megkockáztatta, hogy néha visszafordul.

Végül csak eljutott az ajtóig: hallották, ahogy a kezét a kemény felületre támasztja.

Aztán az ajtó lassan, bizonytalanul kinyílt, és egy idegen lépett be rajta.

Ken egyetlen ugrással rávetette magát, megragadta a fejét és a földre döntötte. Mire az idegen eszmélhetett volna, egy lendülettel a torkába döfte a kést.

Vér spriccelt minden felé. Az idegen tett még egy tétova mozdulatot, hogy a nyakához kapjon, de hamar elernyedt a karja. Rángott még egyet-kettőt, aztán végleg elcsendesedett.

– Gyorsan! – sziszegte Ken inkább magának. Az egyik felborult ágyhoz ugrott, lerántotta róla a lepedőt és visszasietett vele az ajtóhoz. Átdobta a tetején, eligazította, hogy takarja az üvegablak helyét, aztán határozott mozdulattal becsukta.

Felkapta a holttestet, átcipelte a szobán és beejtette a romok mögé, hogy a bejáratból ne legyen látható. Aztán szerzett egy újabb lepedőt, amivel megpróbálta minél alaposabban feltörölni, meg lepucolni a vért.