– Remek – Ken nem tudta, a lány valóban ilyen magabiztos, vagy csak nem meri felfogni a helyzetet. – Ettől még itt ülünk elásva.

Barbara végre felé fordult és hosszú, türelmes pillantást vetett rá.

– Ki fognak minket ásni – jelentette ki. – A kérdés csak az, hogy kik. Ha a mieink, akkor minden rendben. Az általad mondottakból viszont sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az idegenek lesznek azok, és nem is soká. Ezért kéne valami fogást találnunk rajtuk.

– Egyszer már megúsztuk a találkozást – vetette ellene Ken. – Miért kéne aggódnunk a következő miatt?

– Hát nekem más elképzeléseim vannak a megúszásról – replikázott a lány. Kennek úgy tűnt, megvetés csillan a szemében. – Vagy szerinted, ha legközelebb is éppen hogy túléljük, akkor rendben is vagyunk? Én például szeretnék innen valahogy kijutni és visszajutni az emberek közé.

Ken szárazon mosolygott.

– Kíváncsian várom az elképzeléseidet – hajolt meg a lány felé.

Barbara bosszúsan horkantott, de nem válaszolt.

Ken mindenesetre felállt és hátrament ellenőrizni, tényleg van-e csap.

Tényleg volt, és működött is. Ken egyre nagyobb tisztelettel adózott a telep építőinek alapossága előtt: ekkora rombolás után még mindig számíthattak egy sor ellátásra – ez azért figyelemreméltó teljesítmény.

– Mi az a folt a lábadon? – kérdezte váratlanul Barbara.

Ken csodálkozva fordult hátra.

– Hol? – kérdezte és lenézett a nadrágjára.

Valóban, hátul egy nagy, sötét folt éktelenkedett. Lenyúlt, hogy megvizsgálja.

– Vér – állapította meg csodálkozva. Nem emlékezett rá, hogy megsebesült volna. Óvatosan végigtapogatta a vádliját. Megtalálta a szakadást a ruhán, s alatta a mély, vágott sebet is.

– Gyere ide, megpróbálom bekötni neked – ajánlotta fel Barbara.

– Mozdulni is alig tudsz – felelte szelíden Ken. A felborult ágyhoz lépett – érdekes, most már sántítania kellett – és szemügyre vette az ágyneműt, hogyan tudna kötésnek valót tépni belőle. Rángatta is egy kicsit, de az anyag erős volt, nem engedett.

– Ollóra vagy késre lesz szükséged – szólt közbe ismét Barbara.

Ken metszően nézett rá, de nem válaszolt.

Előrebicegett, ahol az eszköztárolót sejtette, és keresgélni kezdett, előbb a szekrényekben, aztán már a földön is. Nem talált se kést, se ollót, csak olyan eszközöket, amiknek a használatáról fogalma sem volt, de nem akarta megkockáztatni, hogy ezekkel esetleg kellemetlen helyzetbe kerüljön a lány előtt.

Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan felvett egy hosszú, elég vastagnak tűnő, hegyes üvegszilánkot. Visszament az ágy mellé és megpróbált vágni az üvegdarab élével.

Meglepően jól ment. Vágott egy hosszú csíkot, amit aztán a szilánk szélesebbik végére tekert, hogy könnyebb legyen fogni. Egészen jó kis kés lett belőle.

Másodjára hosszabb és szélesebb sávot vágott, aztán leült vele, hogy bekösse a sebet. Egy pillanatig gondolkodott, aztán a kezdetleges kést óvatosan a csizmája szárába csúsztatta.

– Elvágod vele a lábadat – szólt rá megrovóan Barbara, de Ken csak mosolyogva megrázta a fejét.

Ismét a sebre fordította a figyelmét, és a lepedő sarkával megpróbálta tisztára törölni. Elég nehezen ment, mert a vér jó része már rá volt alvadva, amikor azonban erősebben próbálta ledörzsölni, égő fájdalom állt a vádlijába és a kezére friss vér fröccsent. Végül azért csak sikerült többé-kevésbé megtisztítani, és egy kisebb darab anyaggal leszorítani a sérült felületet. Ezután fogta a levágott csíkot, és óvatosan, de meglehetősen szorosan a lába köré tekerte, majd az anyag végét elkötötte.