Hamarosan újabb két-két β tűnt fel, akik a társaik után indultak, majd mögöttük egy-egy α is, fegyverrel a kezében.

Az egyik emeleti nyílásból hirtelen láng csapott ki a kapszula felé, de nem érte el sem a járművet, sem az alatta álló idegeneket.

Az α-k azonnal reagáltak: mindkét féle fegyverrel végigpásztázták a nyílást.

A tábornok lélegzet-visszafojtva figyelte az összecsapást. A védő visszább húzódott a folyosón, hogy ne legyen az ellenség tűzvonalában. Az egyik α megindult utána a kíséretével együtt, a többi kilépett a szabad térbe és a terepet biztosítva a falakat figyelte.

Hamarosan, mint az áradat, úgy indultak meg az idegenek a kapszulából. Négy végtelen oszlopban masíroztak kifelé és fürgén mászni kezdtek a nyílások felé.

A tábornok döbbenten figyelt. El sem tudta képzelni, hogy ennyien elfértek abban a fém tartályban. Azonnal felmérte, hogy nem tud megfelelő mennyiségű védőt átcsoportosítani a támadók lokalizálására.

Az ezredes felé fordult.

– Hogy áll a kiürítés? – kérdezte kurtán.

– Még csak 35% – felelte Connors kínban. Izzadtság gyöngyözött a homlokán.

– Gyorsítsanak, amennyire lehet – intett a tábornok. – Semmi időnk nincs, nekünk is azonnal el kell indulnunk, ha nem akarunk belefutni az idegenekbe.

Végignézett az elemzőkön és katonákon.

– Jól van, emberek! – emelte fel a hangját. – Az első elemző sort kivéve mindenki azonnal hagyja el a termet és menjen le a fogadó szintre! A további beosztást ott megkapják a vezető tiszttől.

Az emberek felálltak és szó nélkül kimentek a szobából. Mindegyikben volt annyi tartás, hogy nem tolakodott és nem is próbált meg futni kifelé.

A két tiszt egy pillanatig utánuk nézett, aztán az ezredes megszólalt.

– Átveszem az utóvéd irányítását, uram. Menjen a visszavonulókkal, ott nagyobb szükség van önre!

A tábornok biccentett, és felállt.

Mielőtt elindult volna azonban, megtorpant, az ezredeshez lépett, és sután megszorongatta a vállát. Aztán megfordult és szó nélkül kisietett.

Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.

Az ezredes egy pillanatot sem vesztegetett rá tovább, azonnal a kijelzők felé fordult. Nekiállt átszervezni a csapatokat, hogy minél tovább képesek legyenek megvédeni a kiürítési körzetet, s a menekülő embereket.

Körülbelül még másfél órán keresztül tudták tartani a védelmi állásokat, utána az idegenek több helyen is áttörtek. Sikerült még berobbantani a közlekedési alagutakat, mielőtt leértek a fogadási szintre – igaz, ezzel kiszolgáltatták a támadóknak mindazokat, akiknek nem maradt idejük járműre szállni.

Az idegeneken nem látszott egy pillanatnyi tétovázás sem. Gondolkodás nélkül lemészárolták a fogadócsarnokban rekedt, fegyvertelen embereket – módszeresen égették hamuvá őket a zöld lánggal, mintha csak fertőtlenítenék a helyiséget.

Az ezredes az áttörés után elküldte az elemzőket is, hátha sikerül még kimenekülniük.

A két segédjével aztán végighaladt a rendszeren, és gondosan kikapcsoltak mindent, ahogy az a Biztonsági Alapelvekben meg van fogalmazva. Ilyen módon a – még működő – rendszerek gyakorlatilag hozzáférhetetlenekké váltak az idegenek számára, de lehetőség maradt újra birtokba venni őket, ha úgy adódna, és sikerülne visszatérni.

Az utolsó információ, amit látott – mert rákeresett, biztos, ami biztos – a két kommandóra vonatkozott. Egyik jelét sem látta a kijelzőkön, a napló azonban feljegyezte: az első csoport nem sokkal az indulása után belefutott az idegenekbe és odaveszett, a második eljutott az idegenek járatába, de ott végül bekerítették és megsemmisítették őket.