Az idegenek a mokom működését érzékelik.

Sőt, talán a számítógépeket is.

Azonnal reagált és kikapcsolta a terminált. Aztán visszarohant Barbarához és lerángatta a csuklójáról a mokomját. Átment a szomszéd ágyhoz és megnézte a másik sérültet is – az ő mokomja azonban a rögzítő kötések alatt volt, elérhetetlenül.

Maga sem tudta miért, de egy mozdulattal ráhúzta a fekvő férfi szabad karjára Barbara mokomját, ami így nem vált inaktívvá.

Odakint félreérthetetlenül lépések zaja hallatszott.

Egy lepedővel letakarta Barbara testét, aztán kétségbeesetten letépte a saját mokomját is. Jobb ötlete – na meg ideje – nem lévén egy mozdulattal a legtávolabbi sarokba vágta, aztán bevetette magát a lány ágya alá.

Az ajtó kinyílt, és idegenek léptek be rajta. Két β érkezett először, és figyelmesen nézelődni kezdtek, miközben – Kennek meggyőződése volt ez – gondosan takarták az ajtónyílást, hogy fedezzék ezzel a mögöttük érkező α-t. A belépő fegyveres idegen azonnal tüzet nyitott a sarokra, majd egy fordulás után a fekvő férfi ágya felé is.

Ken látta a felvillanó zöld fényt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha egy tüzes kemencébe került volna, de a forróság egy-kettőre elmúlt. Maradt viszont valami kesernyés, szúrós füst, amitől köhögnie kellett, akármennyire próbálta is visszatartani.

Amint meghallották a zajt, egy újabb idegen jelent meg az ajtóban és a másik fegyverrel végigsöpört a szobán.

Ken látta, ahogy sorra törnek össze a szekrények üvegcseréppel szórva be a földet, omlanak össze és borulnak fel az ágyak, az elsők egészen porszerű anyaggá szétesve, a távolabbiak csak összetörve, egészen, míg a fegyver torkolata feléjük nem fordult.

Akkor csak azt érzékelte, hogy szinte megsüketül, s a fejében a nyomás elviselhetetlenné válik, miközben a pusztulás körülötte egyre fokozódott, míg végül Barbara ágya is recsegni kezdett és a fejére borult, a lány pedig ráesett.

Az életmentő gépek tiltakozva sípolni kezdtek, amíg a fegyverek végleg el nem hallgattatták őket.

Aztán csend lett.

Ken nem mert mozdulni, így nem látta, mi történik, csak lélegzetvisszafojtva figyelt.

Aztán a cserepek csikorgását és lépéseket hallott, ahogy az idegenek megindultak.

Kifelé.

Néhány perc múlva tökéletessé vált a csend és maguk maradtak a félhomályban.

5.

– Elvesztettük Stillert – szólalt meg a konzul halkan. Halálsápadt volt, úgy meredt a kijelzőre.

– Sajnálatos – felelte a tábornok szárazon. – De ennél most sokkal sürgetőbb problémáink vannak.

Már vissza is fordult a saját képernyői felé, aztán hosszas konzultációba merült az ezredessel.

A küzdelem egyáltalán nem állt jól.

Egy ideig úgy tűnt, a tervek megfelelően működnek a déli, tenger felőli szárnyon. Sikerült az idegeneket minden szinten visszaverni, aztán rájuk robbantani a legutolsó termeket. Azóta azonban újabb és újabb járatokat nyitottak, és ismét összecsapásokra került sor, amelyek során egyre többet kellett volna improvizálni, ennek a hatékonysága azonban távolról sem volt megfelelő. Az idegenek mindig megelőzték a védőket, mintha tudták volna, mikor mit terveznek.

Felvetődött, hogy további területeket omlasszanak be, de ezzel kapcsolatban erős aggályok is adódtak: nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ez is csak átmeneti megoldást jelenthet, míg végül a bázis teljes területét romba döntik. A robbantás végső mentsvárnak jó volt, de nem jelentett többet, mint biztosított, késleltetett visszavonulást.