oldalfolyosók, köztük az is, amelyik a Kórházi Szárnyhoz vezet, az idegenek által elérhetővé válnak. Ken látta, hogy sietnie kell.

Lekapcsolta a terminált, és már futott is a következő lépcső felé.

Mire felért, már patakokban folyt az izzadtság a hátán, de nem állt meg pihenni, azonnal futott tovább. Hallotta az összecsapás zajait, egyre erősebben visszhangoztak tőle a falak.

Egy ajtó mögött katonákkal futott össze.

– Mit keres itt? Azonnal forduljon vissza! – ordított rá az egyik.

Egy sebesültet vonszoltak, akinek az egyik oldala csúnyán meg volt égve.

Ken megtorpant és rámeredt. A sebesült elkapta a pillantását.

– Úgy látszik, csak le akartak fegyverezni – nyögte, és felemelte szénné égett jobbját.

Ken elfordult, mert nem bírta ki öklendezés nélkül.

Szó nélkül otthagyta őket és tovább rohant a csata színhelye felé.

Hamarosan elérte az elágazást, amit keresett. Elnézett még a folyosó vége felé, és azt latolgatta, mennyi idő állhat a rendelkezésére. Aztán inkább befordult, végigrohant a sötét folyosón és feltépte a 4. kórterem ajtaját.

Odabent diszkrét félhomály volt. Nem látott senkit.

Végigsietett az ágyak mentén, de sorra mindegyiket üresnek találta.

Mindegyiket, kivéve az utolsó kettőt.

A bejárat felőli ágyban Barbara feküdt. Továbbra is eszméletlen volt, és rá voltak kötve az életmentő gépek. Ken ugyan nem értett hozzá, de sorban végignézett minden eszközt. Amennyire meg tudta ítélni, nem hiányzott semmi – ugyanakkor a bekötött infúzió nyilvánvalóan csak rövid időre, talán egy fél órára volt már csak elég.

Halk nyöszörgés ütötte meg a fülét. Némi bűntudattal nézett át a másik ágyra.

Egy fiatal férfi feküdt benne, a lába, a keze és a feje is be volt kötve. Valószínűleg balesetet szenvedett és nagyon összetörte magát, de nem tűnt reménytelen esetnek. Vajon miért hagyták itt?

– Nincs idő! – emlékeztette magát és visszafordult a lányhoz.

Odakint robaj hallatszott, aztán mintha kiabálást, és futó lábak zaját is hallott volna. Egy pillanatig fülelt, aztán előreszaladt a terem termináljához, aktiválta és lekérte a szárny képét.

Jól sejtette, az idegenek végül áttörtek, a védők visszavonultak a következő csomópontig.

A hosszú folyosón feltűntek az idegenek jelei.

– Jönnek! – Ken érezte, hogy jeges rémület szorítja össze a szívét.

Kétségbeesetten nézett körbe, hátha talál valami fegyvert, vagy eszközt, amivel megvédheti magát.

Semmi használhatót nem látott.

Tanácstalanul toporgott, amikor egy kép ötlött az eszébe: az első tanácskozáson a rövid bejátszás, amin az idegenek gondolkodás nélkül fordultak a rejtőzködő védők felé, és sorra megsemmisítették őket.

– Hát semmi esély? – kérdezte magától kétségbeesetten.

Hirtelen egy másik kép ugrott be: a sebesült, félkezű katona, aki mellett egyszerűen ellépett a támadója.

– Na, várjunk csak! – dermedt meg egy pillanatra.

Erősen koncentrált.

Dani halála. A félkezű katona. A megégett, akit életben hagytak. Barbara esete.

Visszaugrott a konzol elé, hogy ellenőrizze a felfedezést, ami megfogalmazódott a fejében. Dani halálának képsorait kérte le.

Érezte, hogy kiveri a hideg veríték, amíg a felvételt figyelte, de végül ott volt, nem tévedett: a kijelzőn feltűnt a halál beálltának jele, s erre az idegenek egy csapásra abbahagyták a verést.

A jel azonban valójában nem a halált jelezte, hanem a mokom inaktívvá válását, pont úgy, mint Barbara esetében, a félkezű, vagy a megégett katonánál.