– Erre most nem érünk rá – mordult rá türelmetlenül a tábornok és már vissza is fordult a beosztottai felé. – Intézkedjenek!

Ken megszédült. A szeme előtt fehér csillagocskák jelentek meg és erős hányinger tört rá. Rettegett, hogy elájul.

– Bocsánat! – nyögte ki és az ajtó felé botorkált.

A tábornok utálkozó pillantást vetett rá, de nem foglalkozott vele.

Ahogy kiért, beszédült egy mosdóba. Alaposan, bő vízzel megmosta az arcát és a mosdókagyló peremére támaszkodva vett néhány nagy lélegzetet.

Barbara életveszélyben van.

Pontosan tudta, hogy ő most az a kategória, akit „nem érdemes” megmenteni.

Lázasan gondolkodott, mit tegyen.

Muszáj megmentenie a lányt. Ez viszont azt jelenti, hogy azonnal oda kell mennie.

Még egyszer megdörzsölte az arcát és a szemét, aztán kilépett az ajtón és elrohant a liftek irányába. Felment a 2. szintre, aztán a liftből kilépve jobbra fordult és nekiindult a folyosónak. Kiért a Központi Elosztóból, áttért az északi Főcsomóponthoz és továbbindult az északi szárny felé. Ahogy azonban kinyitotta a következő automata ajtót, hátratántorodott a váratlan meglepetéstől: éles napfény vágott az arcába és vakította el. Összeszedte magát és óvatosan átlesett az ajtón.

Azt a sávot érte el, ahol az idegenek fegyvere felszántotta és bedöntötte a bázist.

Döbbenten nézett. A monitorok képei alapján egészen másra számított, el sem tudott képzelni ekkora pusztítást.

Két szint födémjei teljesen leomlottak, a rajtuk lévő eszközök mint elpusztultak. A folyosók nyílásai félig beomolva ásítoztak, a falakból százszámra álltak ki – és szikráztak is helyenként – a széttépett kábelek. Úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon csaptak és szinte azt sem értette, miként maradhatott a bázis egyáltalán működőképes. Na persze, a Biztonsági Alapelvek, meg a moduláris építkezés…

Még egyszer körbenézett, ezúttal áldozatokat, vagy túlélőket keresve.

Az 1. szint magasságában látott embereket, akik nagy elszántsággal dolgoztak, a 2. szint azonban elhagyatottnak tűnt.

Nézelődés közben esett le neki, hogy nem tud átmenni a folyosó távolabbi, ép szakaszára. Egy ideig lázasan keresett valami megoldást, aztán belátta, nincs mit tenni, így visszarohant az első lépcsőig és leszaladt még egy szintet.

Odalent szintén kihalt folyosókat talált, sőt, meglehetősen sötét is volt. Nem értette, mi lehet ennek az oka, így menet közben keresett egy nyilvános terminált, hogy tájékozódjon.

A 3. szinten nem sikerült az idegeneket visszaverni, csak lelassítani egy kissé, ezért elrendelték a szint teljes kiürítését. Ken ezt értette, azon viszont meglepődött, hogy katonákat sem látott sehol. Tovább keresett az adatokban, míg végül megtalálta az északi szárny biztonsági kameráinak listáját. Kiválasztotta a legutolsó kamerát és lekérte a képet. A kép szinte sokkolta: a lencse látószögében éppen ádáz küzdelem folyt. A védők lángszóróval próbálták elfedni a bejárati ajtó nyílását, míg a támadó idegenek a fura fegyvereikkel a rejtekhelyeket próbálták megsemmisíteni. Ken szeme előtt érte találat az egyik védőt rejtő falat, és szinte sokkolta a látvány, ahogy a szétrepülő darabok majdnem tőből leszakították a katona jobb karját. Bénultan nézte, ahogy a szerencsétlen a földre zuhan és fetreng kínjában – még jó, hogy a kamera a hangot nem közvetítette –, az idegen pedig elindul felé.

Aztán el is ment mellette, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, s a fegyverével a terem hátsó részét kezdte pásztázni, azokat az ajtókat, amik mögött további védők bújtak meg.

Ken nem értette a dolgot, de nem volt ideje sokat töprengeni. Kilépett a közvetítésből, és a 2. szint adatait kérte le.

Itt a várakozásaihoz képest jól állt a védelem, az idegeneknek nem sikerült áttörniük. Ugyanakkor világos volt, hogy előbb-utóbb vissza kell vonulnia a védőknek, s akkor az