Kent meglepte a konzul idegessége, különösen az, hogy a tábornok magyarázata egyáltalán nem tűnt úgy, mintha hatott volna rá. Mindazonáltal a konzul nem szólt többet, de ahogy hátradőlt, az egyik kezével erősebben markolta a széke karfáját, a másik pedig enyhén reszketett.

– 9, 8, 7, 6…

Még az ezredes csoportjában is teljes lett a csend, mindenki a csökkenő számokat nézte.

– 3, 2, 1, zéró.

– Tűz! – adta ki az utasítást a tábornok.

A nukleáris töltetű rakéták – szám szerint kettő – azonban addigra már automatikusan elindultak.

Ken figyelte a képen egyre hosszabbra nyúló sötét füstcsíkot, ahogy a halálos nyilak egyre gyorsulva száguldottak a célpontjuk felé.

– Indítás hiba nélkül befejezve – közölte egy katona kötelességtudóan. – Célba érésig 11 perc 26 másodperc.

– Változás van, uram! – kiáltott fel egy másik. Nem folytatta, csak kiadta a képet a nagy kivetítőre.

Az űrhajó körül keringő négy ezüst golyó közül az egyik letért a pályájáról és zuhanni kezdett. Kennek olyan érzése volt, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna és szabályosan leesett volna.

– Az idegen gömb belépett a légkörbe – jelezte az elemző és igyekezett visszafogni a hangjából az izgalmat.

– Mi a pályája? – kérdezte a tábornok elboruló tekintettel.

– Pillanat… – az elemző matatott a billentyűzetén.

– A két rakéta között fog lezuhanni, egyenesen a tengerbe – mondta végül.

A tábornok nem szólt, de Ken tudta, mire gondol. Nem is kellett sokáig várni.

– A rezgés! – jelentette önkéntelenül az elemző.

Mindannyian jól láthatták. Ahogy a gömb a rakéták közelébe ért, beindult az elhárító rendszere, s a két emberi objektum ugyanúgy porrá omlott szét, mint korábban a felszínen alkalmazott társaik.

– Pályamódosítás – jelezte az elemző, bár a tábornokot ez már láthatóan nem érdekelte.

A gömb a zuhanásból széles ívre tért át, s ennek mentén hamarosan visszatért az űrhajó körüli, korábbi pozíciójába.

– Képtelenek vagyunk ártani nekik – bukott ki a tábornokból. Közel állt a kétségbeeséshez.

– Azért még nem próbáltunk ki mindent – vetette közbe az ezredes, akinek az önbizalmát láthatóan megdobta a sikeres védekező akció.

A tábornok kérdőn – és némiképp elítélően – nézett rá.

Mielőtt azonban válaszolhatott volna, újabb kiáltás hallatszott, ezúttal az ezredes csoportjából.

– Újabb behatolók a 12. forró ponton!

A vitát elfelejtve azonnal mindenki a bázis térhatású képe felé fordult.

– A 13.-on is – tette hozzá a jelentő katona. – És a 14.-en is…

– Ez a tenger felőli hegyvonulat harmadik, negyedik és ötödik szintje – mutatta az ezredes. – Itt, a végében. Ezek szerint most értek odáig a fúrással.

– Mindhárom szinten megismételni az előző akciót, aztán visszavonulni az első védelmi pontig! – intett az embereinek.

Hamarosan láthatták, ahogy a robbantott nyílásokon beáramlanak az idegenek, s azt is, ahogy a lángszórók tüze ismét felperzseli őket. Ezután azonban a védők visszább vonultak, és körülbelül húsz méterrel beljebb, egy hosszú folyosó végén vettek fel új pozíciót.

– Az ellenállás itt csak figyelemelterelő akció volt – magyarázta az ezredes. – Azt várjuk, hogy nagyobb erővel támadnak majd újra, akkor azonban, ahogy megtöltötték az elhagyott termeket, berobbantjuk ezt a folyosórészt. Az lesz az igazi védelem.