Épp azon mélázott, milyen furcsa, hogy ide tulajdonképpen bárki nyilvánosan is kijöhet, még sincs itt soha, senki, amikor valami fura morajlást – vagy robbanást? – hallott a sziget belseje felől. Megfordult, de persze csak a bejáratot, és a fölé tornyosuló hegyvonulatot látta.

Váratlanul megszólalt azonban a mokomja.

Nem sürgős hívása volt, hanem vörös riadó.

Elképzelni sem tudta mi történhetett, de ösztönösen visszarohant és azonnal a megfigyelő terembe sietett. Egész úton hallotta a szirénák bömbölését, és meglehetősen nehezen haladt az össze-vissza rohangáló katonák és civilek között. De ez nem pánik volt, mindenki azt tette csak, ami ilyenkor a feladata.

Némiképp kifulladva ért a terembe. Épp szabadkozni akart, amikor észrevette, senkit nem érdekel, hogy megérkezett-e.

A katonák meredten figyelték a kijelzőket, amelyek közül több már üresen vibrált.

Ken nem értette, körülnézett hát, kitől kérhet tájékoztatást.

A terem hátulsó végében gyülekeztek a tudósok – láthatóan rájuk sem volt most kíváncsi senki. Odasomfordált és kérdőn nézett a többiekre.

– Megtámadtak minket – lehelte Kuno és páni félelem látszott a szemében.

– Mi? – kérdezte Ken, de egy pillantás után a másik arcára, nem várt választ. A saját helyére sietett – több katona rosszalló pillantása közepette – és sorra lehívta az adatokat. Érezte a tábornok bosszúságát is, de nem foglalkozott vele.

A képernyőn feltűnő információk szerint összecsapás alakult ki az idegenek és az emberek között a medencét a sziget felől határoló hegyvonulatban meghúzódó bázis területen.

Ken nem értette, ez hogy lehet, így tovább kutakodott a korábbi adatokban.

Gyorsan összeállt a kép.

Körülbelül fél órával, órával ezelőtt az idegenek valahogy berobbantották a bázist lezáró sziklafalat és bejutottak a területére. Az információk meglehetősen hiányosak voltak, mert láthatóan tudatosan rombolták le a megfigyelő rendszert, mégis úgy tűnt, elsősorban az emberek levadászására koncentrálnak – méghozzá megdöbbentően hatékonyan.

Ez alatt a rövid idő alatt is jelentős területeket foglaltak el, és komoly veszteségeket okoztak a bázis védőinek.

A tábornok erősítést vezényelt a helyszínre, hogy megpróbálják visszaverni, bekeríteni, vagy legalább feltartóztatni az ellenséget, de nem tűnt úgy, hogy képesek sikert elérni.

Ken kérdőn nézett a tábornokra, aztán a konzulra, de senki nem foglalkozott vele.

– Tizenkettes egység, jelentést! – hajolt a mikrofon fölé a tábornok.

Statikus recsegés hallatszott, aztán nagy sokára megérkezett a katona hangja is.

– Nem tudjuk tartani őket, uram – mondta. – Folyamatosan érkeznek, rengetegen vannak, és olyan, mintha pontosan tudnák, merre vagyunk. Sorra leszednek mindenkit, még a fedezékek mögül is. Nem tudunk mit csinálni.

A tábornok a konzul felé fordult.

– Evakuálnunk kell a körzetet, és aztán berobbantani az idegenekre, mielőtt elérik a hetes csomópontot. Ellenkező esetben szétszóródnak, és képtelenek leszünk megvédeni a bázist.

A konzul merőn nézett, aztán mereven biccentett. A tábornok ismét a mikrofonhoz fordult.

– Minden egységnek és a teljes személyzetnek! Visszavonulás a hetes csomópont mögé és új védelmi vonal kialakítása! Tizenkettes, tizennégyes egység, előrenyomulás a négyes folyosó bejáratáig, szétszóródás és zárótűz a nyílásra! Tartsák fel őket, amíg lehet!

A konzulra pillantott, aztán a nagy kijelző felé fordult, ahol nyomon lehetett követni a kiürítés folyamatát. És sajnos azt is, ahogy a két előretolt egység harcosai egyre fogynak a folyamatos tűzharcban.

A tábornok állán megfeszültek az izmok.

– A biztonsági robbanófejeket élesíteni! – adta ki az utasítást, továbbra is a kiürítés állását figyelve.