számára oly problémás egységtől. Hát sikerült neki, ők meg most ott ülhettek feladat és célkitűzés nélkül.

Szerencsére a hozzáféréseiket nem szüntették meg, és az adatokat is ugyanolyan rendszeresen megkapták, mint korábban. E mögött pedig Ken a konzult feltételezte. Vagy remélte?

Mások nem jártak azért ilyen jól. Az illegális találkahelyeket pillanatok alatt felszámolták, néhány csoportot feloszlattak, és jó pár renitens súlyos büntetést kapott – bár likvidálni, ahogy a tábornok az érkezésükkor ígérte, senkit sem likvidáltak. Sokakat bezártak azonban, másokat megfosztottak a kommunikáció minden lehetőségétől, és voltak olyanok is, akik nyilvános testi fenyítést kaptak. Kennek az volt az erős gyanúja, hogy a tábornok maximálisan kihasználja a helyzetet, és mindenkitől megszabadul, akitől korábban esetleg nem tudott.

De nem számít, a lényeg, hogy ők viszonylag olcsón megúszták.

Olcsón?

Ken keserűen mosolygott.

Danira gondolt, a viccelődéseire, a kiadós reggelijeire, a vehemens érveléseire, és a csöndes, zárt, szinte elrejtett temetésre a bázis külső peremén.

Na meg Barbarára a kórházi szárnyban.

Nem, ennél többe nem is kerülhetett volna a dolog.

Az első látogatása óta nem mert visszamenni a lányhoz. Biztos volt benne, hogy feltűnést keltene, és senki nem értené, minek ül ott. Inkább utasítást adott, hogy napi kétszer kéri az egészségügyi adatait, és arra is, hogy azonnal jelezzék, ha bármi jelentős változás állna be az állapotában. De nem jelzett senki, napokon keresztül, és Ken azt sem tudta eldönteni, örüljön-e ennek, vagy aggódjon miatta.

Miután a kórházba nem mehetett, rászokott arra, hogy a külső teraszon mélázzon. Volt, hogy hosszú órákig bámulta a tengert mindenféle értelmes gondolat nélkül. Aztán egy nap azon kapta magát, hogy arra gondol, bár hazamehetne és elfelejthetné ez az egész rohadt projektet, úgy ahogy van. Konzulostul, előléptetésestül, idegenestül. És Barbarástul, igen.

Mennyivel egyszerűbb volna.

Szégyellte magát ezért a gondolatért.

Máskor az idegeneken gondolkodott. Végignézte többször Dani meggyilkolását és Barbara megtámadását is, és nem értette, mi válthatta ki az idegenek agresszióját. Azt még el tudta képzelni, hogy valami nem tetszett nekik, különösen Dani esetében, na de ettől így nekiesni valakinek? Nem érezte ezt sem indokoltnak, sem okos dolognak, elvégre mégiscsak ők itt az idegenek, nekik is tudniuk kellene, hogy sokszoros túlerővel állnak szemben. Akkor meg mire föl ez a nagy erőfitogtatás?

Valahogy nem állt össze a kép.

Végül mindig Tamara helyzetértékeléséhez lyukadt ki.

– Sajnos, menthetetlenül elcsesztük az elejét – mondta a lány tárgyilagosan. – Behozhatatlan előnyt adtunk az idegeneknek azzal, hogy mi kezdeményeztünk, mi több, még tanítottuk is őket. Semmit nem tudunk róluk, mi viszont szinte nyitott könyv vagyunk előttük. Fogalmunk sincs, mit fognak csinálni, és csak reménykedhetünk benne, hogy idejében meg fogjuk érteni, valójában mi történik, és képesek leszünk rá hatékonyan reagálni.

Egy ideig kutatóan nézett Kenre.

– Én nem vennék mérget rá – tette hozzá végül.

Arra a kérdésre azonban, hogy akkor szerinte most mi várható, csak a vállát vonogatta.

Mindenesetre Kent nem nyugtatta meg a beszélgetés. „Nem vennék mérget rá” visszhangoztak a fejében a lány szavai, amik nemcsak baljóslatúan hangoztak, de nagyon is összecsengtek a saját megérzésével, hogy megint éppen nem vesznek észre valami fontosat.

Egyik délelőtt ismét a teraszon állt és a tengert bámulta.