de nem tudjuk miért. Lehet, hogy számukra ez semmit nem jelent, de az is lehet, hogy jóval többet, mint nekünk. A kérdés tehát az, mit tegyünk a továbbiakban?

Az asztal körül ülők tanácstalanul nézegettek egymásra. A konzul kivárt egy ideig, aztán várakozóan Minabongo felé fordult. Az exobiológus a nyakát kezdte igazgatni és kétségbeesetten nézett vissza.

– Fogalmam sincs, mit lehetne tenni, uram – nyögte ki végül.

A konzul biccentett és újra a tábornokra nézett.

– A Biztonsági Alapelvek világosan fogalmaznak az ilyen helyzetekre, uram – válaszolt azonnal Baevere. – Ilyenkor első a kolónia védelme, minden más szempont másodlagos. Az a feladatunk, hogy a lehető legjobban elszigeteljük az idegeneket, amíg sikerül új kapcsolat-felvételi stratégiát kidolgozni.

– Képesek vagyunk erre? – kérdezte a konzul.

– A mai tapasztalatok alapján kétségtelenül igen – felelte a tábornok. A hangja csak úgy csöpögött az elégedettségtől.

– Mi van akkor, ha holnap is eljön a küldöttségük? – vetette fel Minabongo.

– Nem fog – rázta a fejét Baevere. – De ha mégis, időben ott lesz előttük a vörös csík. És azt már érteni fogják.

Minabongo kérdőn nézett a konzulra.

– Valóban új stratégiára van szükség – értett egyet a konzul. – És amíg abban nem jutunk dűlőre, addig mindenképp távol kell tartani őket.

– Ez jól hangzik – szólt közbe Liptowsky halkan –, de vajon mit jelent ez a bizonyos új stratégia? Épp azt mondtuk, hogy nincs semmi kiinduló pontunk, nem tudunk semmit. Akkor mi alapján fogjuk kidolgozni? Vagy csak itt ülünk és várjuk, hogy történjen valami?

Kennek eszébe jutott Tamara, lám, a lánynak tényleg igaza volt.

– Uraim, az már az önök feladata – közölte a konzul a tudósok felé fordulva. – Nem tudjuk mennyi idejük van rá, ezért amíg nem jutunk egyről a kettőre, ismét folyamatossá teszem a bizottsági munkát. Bármilyen háttértámogatást felhasználhatnak, de érezzék a felelősséget, hogy versenyt futunk az idővel.

Egy percet kivárt, aztán intett a katonáknak. A tábornok biccentett, aztán a kísérete nagy részével felállt és visszatért a megfigyelőterembe.

A tudósok egy ideig csak néztek maguk elé. Aztán Liptowsky javaslatára nekiálltak, hogy újra átnézzék az elmúlt órák videófelvételeit, hátha találnak valamit, ami eddig elkerülte a figyelmüket, s amit megragadhatnak.

Ken egy idő után érezte, hogy erőt vesz rajta a fáradtság. Tudta, hogy hivatalosan nem tehetné meg, mégis elmotyogott némi bocsánatkérést, és kióvakodott a teremből.

Gyalog ment vissza a kórházi részre. Sikerült találnia egy illetékes orvost, aki hajlandó volt tájékoztatni: Barbarának súlyos törései voltak, amelyek nemcsak a végtagjait, de a koponyáját és a medencéjét is érintették. Az orvos szerint ugyan jó esélye volt a teljes gyógyulásra, mégis borúsan nézett Kenre.

– A törései valóban komplikáció nélkül gyógyulhatnak – bökte ki végül hosszas unszolásra. – Azt azonban senki nem tudja megmondani, hogy magához fog-e térni valaha. Igazság szerint a Fővárosi Központi Egészségügyi Ellátóba kellene szállítani, de hát erre pillanatnyilag nincs lehetőség. És nincs is szállítható állapotban.

Ken végül kikönyörögte, hogy legalább az üvegfallal elválasztott folyosóra bemehessen, bár az orvos nemigen értette, minek akar ott ácsorogni. Egy idő után ott is hagyta, és elment a dolgára.

Ken csak állt az üvegnél és Barbarát nézte. A lány sápadt volt, szinte kékesfehér, ijesztően más, mint egészségesen. Kontrasztként nagy vörös foltok látszottak rajta azokon a helyeken, ahol a kötések alól kilógott a regeneráló paszta.