Ott megálltak, s az egyikük ismét a fény útjába tette a kezét. Újra hosszan nézegették, s egy ideig úgy tűnt, ezzel véget is ért az útjuk.
Aztán az egyik nekiindult, és átsétált a vonalon.
– Tűz! – adta ki a parancsot a tábornok.
Ken látta, hogy a konzul felvonja a szemöldökét, de már fel is ugattak a mesterlövészek géppuskái.
Pillanatok alatt szitává lőtték β-t, akinek a teste hátratántorodott és átesett a fénycsíkon.
A másik három azonnal az élettelen test köré gyűlt.
Ken feltételezte, hogy életjeleket keresnek, hátha tudnak még segíteni. Tévedett. Döbbenten látta, hogy puszta kézzel próbálják feltépni a véres sebeket, és kibányászni belőlük a lövedékeket.
Közben a többi idegen is óvatosan nekiindult. Ken egyszerre csak azt vette észre, hogy mindannyian ott állnak a vonalak közelében, s a fegyvertelen α is visszakerült a megmaradt három β-ja közé. Elvette tőlük a golyókat és maga kezdte vizsgálgatni őket.
A β-k türelmesen nézelődtek, aztán váratlanul, se szó, se beszéd, felkapták agyonlőtt társuk testét. Kezénél, lábánál fogva meglóbálták, és messzire bedobták a fénylő vonalon túlra.
Nem történt semmi.
Az emberek döbbenten nézték az idegenek érzéketlen viselkedését.
A három β egy ideig mereven figyelte az átdobott, mozdulatlan testet.
Aztán néhány perc eseménytelen várakozás után nekiindultak, egyszerre mind a hárman.
– Tűz! – ismételte meg a tábornok.
A géppuskák ismét megszólaltak, s hamarosan e három idegenből is csak egy-egy véres kupac maradt.
A többiek továbbra sem mozdultak, csak meredten álltak és néztek.
Ken úgy vélte, pórul járt társaikat figyelik.
Ahogy jobban megnézte azonban őket, rá kellett döbbenjen, hogy a merev, osztatlan figyelem továbbra is a bázisnak, az ismert bejáratnak szól – azt fixírozzák érzelmektől mentes, mozdulatlan arccal.
Aztán a fegyvertelen α megfordult, és elindult visszafelé, a saját épületeik felé.
Mintha valamiféle varázs tört volna meg, úgy reagáltak a többiek is: sorra megfordultak, és szépen, ráérősen maguk is visszasétáltak.
Hamarosan bezárultak az idegen bázis kapui, s a medence olyan kihalttá vált, mint amilyen legutóbb az idegenek érkezése előtt volt.
Az emberek meredten figyeltek tovább a megfigyelő helységben.
Aztán Ken a tábornokra nézett, aki elkapta a pillantását.
– Marad az általános riadó – vetette oda a katonáinak. A konzulra nézett.
– Rendkívüli ülés, most, azonnal – mondta a konzul és elindult kifelé.
Ken titokban került még egyet, hátha megtud valamit Barbaráról. Nem járt sikerrel, mindössze annyit árultak el neki, hogy stabilizálták az állapotát, de továbbra is öntudatlan állapotban van.
Mire felért a bizottsági terembe, odabent már jócskán elszabadultak az indulatok. Már a hangszigetelt ajtók előtt világosan hallotta az ordítozást.
– Nem! Még a feltételezést is visszautasítom! – üvöltötte a tábornok éppen, és ököllel verte az asztalt, amikor Ken végre belépett. Ahogy meglátta Kent rábökött és hozzátette.
– Az egész a maga hibája! A magáé, meg az istenverte, önfejű csoportjáé!
Kent megbénította a hirtelen rázúduló hatások intenzitása, hát szó nélkül a helyére ment és leült. Lázasan gondolkodott, mit tegyen, és közben a tábornokot figyelte. Némán.
Ebben a pillanatban belépett a konzul, s a veszekedők hirtelen elhallgattak, és kelletlenül leültek a székeikre.
A konzul kivárta, míg teljes csönd lesz, aztán körbenézett és csak ennyit mondott: