Egy órával később még mindig ott ült, és a képernyőjén látható három sorra bámult. Minden mást kitörölt – igazából volt, amit többször is – és ezzel sem volt elégedett. Elkeserítette, hogy egy vacak levelet sem képes normálisan megírni.

Ebben a pillanatban megszólalt a mokomja: üzenete jött. Ahogy ránézett, azonnal heves szívdobogása lett – Barbara írt neki.

Ösztönösen körbenézett, bár ennek a szobájában semmi értelme nem volt, aztán reszkető ujjakkal lehívta az üzenetet.

„Reális lehetőség, hogy az idegen nők félidős terhesek. Átgondolandó, ha így van, mi ennek a jelentősége” – olvasta.

Ken csak ült, és mérhetetlenül csalódottnak érezte magát. Ennyi? Egy tárgyszerű, szakmai üzenet? Két sorban?

Vajon a lánynak tényleg ennyire nem számít, mi van közöttük?

Meglepően fájt neki ez a gondolat.

Hogy valahogy enyhítsen rajta, a padjához fordult, törölte a levélkezdeményt és helyette egy hivatalos feljegyzést készített a Barbarától jött elképzeléssel, aztán elküldte a megfelelő címekre. Rutinból ment, nem kellett sokat vesződnie vele.

Ez a gondolat szöget ütött a fejébe.

Miért neki küldte el Barbara az üzenetet, miért nem a bizottságnak? Vagy a tábornoknak? Vagy a csoport hivatalos szerverére? Vagy bármilyen más, hivatalos címre?

Megnézte jobban, de csak ő szerepelt a címzettek között, s a besorolás is „Személyes” volt, nem „Hivatalos”, vagy „Munka”.

Ezt furcsának találta.

Egy váratlan gondolattól vezérelve felhívta hát a lányt.

Meglepve tapasztalta, hogy a mokomja nem kapcsolható.

Ez már nem is furcsa volt, inkább ijesztő és megdöbbentő.

Egy ideig csak ült, és lázasan gondolkodott. Végül ismét a padja felé fordult, megadta a bizottsági tagoknak járó különleges biztonsági azonosítót, és belépett a központi rendszer szigorúan védett részébe. Utasította a gépet, hogy keressen rá Barbara mokomjára, és mutassa meg, hol találja a lányt.

A gép néhány pillanat múlva kiadta a külső terasz sematikus képét. Ken rámeredt, mert nem akart hinni a szemének: a Barbara mokomját jelző piros pont odalent a tengerparton világított, kitartóan, mozdulatlanul.

– Mi a fenét csinál ez ott? – morogta maga elé elképedve.

Aztán a piros pont váratlanul eltűnt a képernyőről, helyette egy figyelmeztető piros háromszög kezdett villogni a képernyő jobb oldalán. Ken értetlenül nézte és gondosan olvasni kezdte.

Aztán leesett neki, hogy miről van szó, felugrott és rohanni kezdett kifelé. Már menet közben hívta a biztonságiakat.

– Első fokú riadó! Mentőegységet a külső terasz lábához! Ember a tenger partján! Valószínűleg súlyos baleset, az is lehet, hogy már… Igyekezzenek!

Képtelen volt kimondani, hogy Barbara meghalt. Égett a szeme, és elszorult a torka, de nem törődött vele, csak rohant, mert most biztosan tudta, hogy a lány mellett van a helye.

Tíz perccel később ott állt a tengerpart fövenyén a mentősök mellett, akik éppen Barbara állapotának stabilizálásán dolgoztak. A testét rögzítették az automata hordágyhoz, mert a csontváza rettenetesen összetört, és másképp mozdítani sem lehetett volna. Ennél is aggasztóbb volt, hogy meglehetősen kihűlt a tengervíztől – ezért is állt le a mokomja – és gyanítható volt az is, hogy több helyen belső vérzései vannak. Sürgősen a kórházi szárnyba kellett volna szállítani, de ehhez előbb biztosítani kellett, hogy nem hal meg az út során.

Ken csak állt a hordágy mellett, nézte Barbara elgyötört, eszméletlen testét, és szíve szerint zokogott volna, a földön hempergett volna a kétségbeeséstől és a félelemtől, de tudta, hogy ez