Meglepve látta, hogy a ruha mindössze két, különálló réteg: a belső, fehéres anyag puha volt, és nedvszívó, tartotta a meleget és tompította a fizikai hatásokat, a külső vékonyabb volt, mégis erősebb, lepergett róla a víz, ellenállt a vegyi anyagoknak, a napsütésnek és a mechanikai hatásokat is igen jól bírta. (Dani megpróbálta elvágni az anyagot, de semmilyen eszközzel sem járt sikerrel.)

Ugyanakkor egyik réteg sem volt festve, vagy díszítve, mindegyik az anyag természetes színét viselte. Nem volt rajtuk zseb, sem más tároló rész, sem öv, sem gomb. Oldalt, ahol a nyílása volt, volt valami illesztő csík, amit ha összetett, záródott, mintha összevarrta volna, ugyanakkor, ha megnyomta oldalról, viszonylag könnyen szétnyílt. (Eltartott egy darabig, amíg erre rájött… Pedig elolvasta a szakértői elemzést is előtte.)

Estére elégedett volt az eredménnyel: a tükörben külsőre is, viselkedésre is egy tökéletes idegent látott, akit semmiképp nem tudott megkülönböztetni az igaziaktól.

Elégedetten tért nyugovóra, abban a tudatban, hogy másnap fárasztó, de igen izgalmas napja lesz.

Ha bebizonyosodik az igaza, ő lesz a kolónia hőse.

Ken rosszul aludt. Későn feküdt le, hogy elég fáradt legyen már az alváshoz, mégis végighánykolódta az éjszakát. Semmi különösebb oka nem volt rá, egyszerűen a rosszul sikerült ebéd, Barbara nyilvánvaló haragja és elzárkózása bántotta. Álmában hiába kergette a lányt, valami rémes állványon, sehogy sem tudta utolérni. Egyre inkább nyomasztotta, hogy Barbara fel-felbukkanó arca kétségbeesetten és szemrehányóan nézett rá, hogy aztán újra eltűnjön, talán végleg és utoljára.

Egészen korán kelt tehát, és kócosan, kialvatlanul üldögélt az ágya szegélyén.

Egy idő múlva összeszedte magát, kiment a mosdóba, hogy vegyen egy frissítő – na jó, ébresztő – zuhanyt. Bután bámult a tükörbe, aztán egy idő után észrevette magát és zavartan elfordult.

Bement a szobájába felöltözni. Futó pillantást vetett a padjára, amin halomban álltak az adatkártyák, de nem érzett magában erőt, hogy megnézze őket. Ahogy visszagondolt az előző nap délutáni bizottsági ülésre, zavart szégyenkezéssel kellett felismernie, hogy szinte semmire nem emlékszik az elhangzottakból, annyira nem érdekelte a téma. Persze, ott volt az a videó, ami az ebédjük végét megzavarta, azt levetítették jó párszor, de hogy mi hangzott el róla, arról fogalma sem volt. Csak az járt a fejében, hogy ezzel az akcióval végleg elvesztette Barbarát, és már barátként sem tudja megtartani soha többé. Emlékezett a kétségbeesett rágódásra, hogy vajon írjon-e neki egy üzenetet, és emlékezett a tehetetlenségre, hogy egy ülés közepéről azért ezt mégsem teheti meg. És arra is, hogy a lelke mélyén tudta, ez csak egy kényelmes kifogás, mert amúgy sincs halvány elképzelése sem, mit is írhatna neki.

Most is csak ott ült, kétségbeesetten erőlködött, hogy valami értelmes megoldás jusson az eszébe, de csak annyit sikerült elérnie, hogy egyre szerencsétlenebbnek érezte magát. Végül kiment a konyha részlegbe, összedobált némi ennivalót egy tányérra, és kiült vele a közös nappaliba, nagyjából szembe Barbara ajtajával, hátha így „véletlenül” sikerül összeakadniuk.

De nem sikerült, Barbara ajtaja mozdulatlan maradt, és közönyösen nézett vissza rá.

Egyébként is furcsán csöndes volt a nappali. Annyira már nem volt korán mégsem jött ki senki: nem hallotta Dani vidám, hangos köszönését, ahogy a reggelijével csörömpöl és tréfálkozik közben, nem látta a lányokat sürögni-forogni, vagy csak valahol halkan csevegni, sőt, a szobákból sem szűrődött ki semmi zaj. Kedvetlenül az órájára pillantott: lassan kezdődik a mai program.

Összeszedte a cuccait – valójában nem sok kárt tett az ételben – és visszament a szobájába.

Téblábolt egy ideig, aztán rászánta magát és a padjához ült. Arra gondolt, ír egy hosszabb lélegzetvételű üzenetet a lánynak.