közöttük. Végigpörgette a legfrissebb híreket, de ezeket is mind ismerte már. A bázis még aludt, semmi érdekessel, vagy izgalmassal nem tudott szolgálni.

Barbara elégedetlenül gondolkodott, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a bázis kamera-rendszerének adatait hívta le. Meglepve tapasztalta, hogy a központi számítógép engedélyezte számára a belépést, így hamarosan a mokomján olvashatta az elérhető kamerák listáját.

Érezte, hogy elönti a tettvágy. Gyorsan végigpörgette a listát, és a legfontosabb kamerák képét ellenőrizte. Megtalálta a bejárat képét (zárva, mozdulatlanul állt, egy lélek sem volt a közelében), a folyosót, amin az idegenek érkeznek majd (üres volt), a tárgyalót (elhagyva, sötéten ásított), majd azt a folyosót, amin a küldöttség távozik majd, s aminek mellék szobájában ő maga üldögélt. (Ezt a képet, amin magát láthatta volna, nem merte megnyitni.)

Aztán sorra vette a környéket is: jobbra a többi szobát, balra a folyosót, ami a külső teraszhoz vezetett, és magát a teraszt is, aztán a lépcsőket, a kijáratig, végig. Sehol semmi mozgást nem látott.

Egy percig habozott, aztán külön listába rendezte a legfontosabb kamerák képeit, hogy folyamatosan láthassa őket: az érkező folyosót, a tárgyalót és a kivezető utat. Aztán utasította a gépet, hogy mutassa meg neki az idegen nők vonulásáról készült felvételt. Végignézte párszor, aztán – jobb híján – újra kinagyította a nők képét és újra lekérte a valószínűsíthető alakjukat.

Egy ideig csak bámulta a képeket, aztán eszébe jutott, hogy milyen kevés ember fért volna be közéjük, s ezen eltöprengett egy ideig. Bár nem hitte, hogy a gép érdemi választ tudna adni, azért újra lekérte az eltéréseket, és beírta a kérdést, mi lehet ennek az oka.

A központi számítógép hosszasan váratta, Barbara már le is tett a válaszról, amikor egy pontokba szedett lista jelent meg a kijelzőjén. Meglepődve végigfutott rajta.

– Táplálkozásbeli különbségek… igen, belső szervek, izomzat… igen, igen… – morogta maga elé, aztán megakadt a szeme az egyik ponton.

Terhesség.

Egy pillanatig csak meredt maga elé.

Aztán utasította a gépet, hogy minden nő képén számítsa ki, lehetséges-e, hogy valóban terhességtől nagyobb a hasuk, és ha igen, ennyi idősek.

A gép most még több időt fordított a válaszra, de Barbarának fel sem tűnt: csak kergették egymást a fejében az egyre vadabb és vadabb elképzelések.

Végül a gép kiadott egy sor képet, amelyeken az idegen nők alakjába vörössel volt bejelölve a feltételezett magzat. Barbara átfutotta a megjelenő adatokat. Világossá vált, az idegen nők terhessége reális alternatíva, s amennyiben így van, körülbelül félidőnél járhatnak, egységesen mindannyian. A lány szemét még egy sor ütötte meg: a gép szerint a szélesebb csípő alapján feltételezhető, hogy egyiküknek sem ez az első terhessége, valószínűleg mindegyikük legalább egy gyermeket világra hozott már.

Barbara úgy ült ott, mint akit fejbe vertek. Kórház. Hát persze.

A kamerák képére pillantott és meglepődve látta, hogy elszaladt az idő. Az idegenek már a tárgyalóban voltak, és javában folyt az aznapi program.

Barbara felkászálódott és megpróbálta összeszedni magát. Rendbe szedte a ruháját és megpróbálta rendezni a gondolatait is. Végül némi habozás után gyors üzenetet gépelt be a mokomjába: „Reális lehetőség, hogy az idegen nők félidős terhesek. Átgondolandó, ha így van, mi ennek a jelentősége.”

Az üzenetet Kennek küldte el.

Odakint lassan befejeződött a napi program. A csoport α vezetésével felállt, oszlopba rendeződött és kifelé indult.

Barbara megrázta a fejét, hogy maximálisan tudjon koncentrálni, még egyszer megigazította a ruháját, aztán amikor látta, hogy a küldöttség a szobája közelébe ér, határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót, és elébük lépett.