– Uram, ezt azonnal látnia kell – közölte egy operátor hangja.

A mokom kivetítője a völgy háromdimenziós képét vetítette a karja fölé, benne az idegenek újonnan épített bázisával. Az építmény előtt egy komp állt, a komp előtt pedig valamiféle mozgás látszott. Ken ösztönösen kinagyította a képet.

A kompból kettes oszlopban alakok sétáltak kifelé. Szabályos alakzatban, de szinte méltósággal haladtak. A kezük a mellkasuk előtt összefogja, a ruhájuk hosszú és bő, földig érő szoknya volt, a fejüket fátyolszerű kendő fedte. A hajuk hosszú, sötét, hátul kontyba összefogva, a szemük lesütve, nem néztek se jobbra, se balra, csak komoly léptekkel haladtak az épületek felé.

– Nők… – bukott ki Barbarából halkan. Ken felpillantott rá, mire azonnal visszazökkent a korábbi szerepébe. Körbenézett, s a helyet felmérve eldöntötte, hogy nem fog jelenetet csinálni.

– Nos, láthatóan dolgod van, nyilván mielőbb meg kell jelenned a bizottságban – monda nyugodtan, de határozottan ellenségesen. Ken nem tudta eldönteni, hogy ez a beszélgetésüknek, vagy a bizottsági tagságának szól, ami a hologram formájában megint nyilvánvalóvá vált. – Nekem is megvan a magam programja, úgyhogy engedelmeddel most elmegyek. Köszönöm a szíves vendéglátást!

Nem várta meg a férfi válaszát, csak sarkon fordult és elment.

Ken utánanézett, de nem zavarta a lány viselkedése, sőt, a balul sikerült meghívása sem.

Egy gondolat foglalkoztatta: határozott érzése volt, hogy a lány készül valamire.

7.

Barbarát teljesen feldúlta az ebéd. Úgy érezte, menten szétveti az indulat – bár azt nem tudta volna megmondani, mi bántja jobban, hogy Ken megint képtelen volt nőként viszonyulni hozzá, vagy, hogy, ha nem is szándékosan, de határozottan éreztette vele a társadalmi státuszukban beállt különbséget. Már az étteremválasztás is kellően felháborította, a végén befutó, kiemelten titkos hívás azonban végleg lesújtotta. Feldúltan viharzott tehát végig a folyosókon, és közben egyre azon járt az esze, hogy valamit tennie kell, be kell bizonyítania, hogy ő is ér annyit, mint Ken.

Már korábban is felvetődött benne egy kósza ötlet, de eddig túl kockázatosnak – és persze teljes mértékben szabálytalannak – tartotta, ezért, hiába játszott el vele, komolyan nem vette fontolóra. Most viszont szinte égette a gondolat, sőt, egyre inkább terv, ahogy realitássá kezdett formálódni a fejében.

Szinte berobbant a szállásuk közös helyiségébe – és majdnem fellökte Danit, aki éppen kifelé tartott. A fiú elképedve nézett rá. Barbara csak rápillantott, ahogy továbbhaladt. Aztán megtorpant és visszafordulva annyit mondott:

– Itt az idő.

Azzal bevonult a saját szállására. Dani elgondolkodva nézett utána.

Odabent Barbara levetette magát a székére és a gondolataiba mélyedt. Idegesen dobolt az ujjaival, aztán egy lendülettel a személyi padja felé fordult. Lehívta az aznapi kapcsolatfelvételi találkozó videófelvételeit és gyorsan végigpörgette őket. A végénél megállította, és lejátszotta rendes sebességgel. Elgondolkodva figyelte, ahogy az idegen delegáció feláll az asztaltól és α vezetésével, zárt oszlopban kimasírozik a teremből. Hagyta, hogy a felvétel eljusson odáig, amíg az idegenek kilépnek a bázis területéről és elindulnak a medence síkján, aztán visszaállította a felvételt az elejére. Újra megnézte az érkezésüket, átpörgette a napi munkát és megnézte a kivonulást. Lekérte az előző napi anyagot is, majd egy hétre visszamenőleg az összeset. Miután többször is végignézte őket, töprengett egy sort, majd utasította a számítógépet, hogy végezzen el néhány összevetést. Az eredmény nem lepte meg: az idegenek delegációja szinte másodpercre pontosan érkezett, mindig ugyanannyi ideig maradt, és ugyanazon az útvonalon, ugyanolyan sebességgel, ugyanolyan felállásban távozott.