Ken mélyen elgondolkodva sétált vissza a szállására, amikor váratlanul Barbarába botlott. A lány azonban nem vette észre, céltudatosan haladt a keleti folyosók felé. Ken már napok óta színét sem látta, és nagyon megörült neki. Az első gondolata az volt, hogy megszólítja, és ott helyben elmondja neki a legfrissebb híreket, aztán a lány határozott sietségét látva meggondolta magát és inkább óvatosan a nyomába eredt.

Ahogy egyre távolabb kerültek a megszokott helyektől, és ahogy egyre kevesebb emberrel találkoztak, Ken egyre kevésbé érezte játékosnak és viccesnek a lány követését. Mi több, a helyzet kezdett számára nagyon is komolynak tűnni. Ahogy nőtt benne a feszültség, úgy lett egyre óvatosabb. Gondosan figyelt, nehogy Barbara megláthassa vagy felfedezhesse.

Így értek el egy egészen elhagyott folyosóig, valahol a komplexum keleti végében. Ken megítélése szerint valami tárolórészlegben lehettek, mert a folyosók beszűkültek, és két oldalról végig kívülről zárható páncélajtók sorakoztak rajtuk. E folyosó vége azonban zsákutcának tűnt, Ken el nem tudta képzelni, minek jött Barbara ide.

A folyosó végét lezáró ajtónál Barbara váratlanul megfordult és körbenézett – Kennek éppen csak sikerült fedezékbe húzódnia és elkerülnie a lebukást. Aztán a lány kinyitott a falon egy szerelvénydobozt, kicsit matatott valahol a csövek és vezetékek között, aztán kihalászott egy azonosító kártyát. Visszafordult az ajtó felé, s a kártyát a biztonsági nyílásba helyezte. Az ajtó feltárult, ő pedig belépett a sötétbe.

Ken kiugrott a rejtekhelyéről, mert látni akarta, mi van bent.

Csak egy pillantásnyi ideje volt, mielőtt az ajtó becsukódott: odabent éles, természetes fénypásztát látott a földre vetülni.

Barbara a szigorú szabályzat és minden tiltás ellenére felment a felszínre.

6.

Kent nem hagyta nyugodni a dolog. Még másnap is azon jártak a gondolatai, vajon mi oka lehetett Barbarának, hogy ekkora kockázatot vállaljon.

Végül úgy döntött, utánajár a dolognak. Amúgy is sokat gondolt arra, hogy beszélnie kellene a lánnyal, most végre talált egy ürügyet – mi több, egy fontos okot –, hogy ezt meg is tegye.

Hosszas habozás után végül úgy döntött, elhívja Barbarát ebédelni.

Nem egyszerű, hétköznapi ebédre gondolt azonban, amilyet akármikor megkaphatott a bázis bármelyik közös éttermében. Ken egy elegáns ebédet tervezett, amiben csak a kiválasztottak részesedhettek.

A Cobalt társadalmában meglehetősen korlátozott szerep jutott a pénznek. A gyarmatosítás előtt a bolygó nemcsak lakatlan, de élettelen is volt, így a benépesítése komoly kihívást jelentett az ideérkező telepeseknek. A gyarmatosító flotta évtizedekig keringett a felszín fölött, míg az első telepek oxigénfejlesztő üzemei legalább lokálisan lehetővé tették a komolyabb méretű bázisok létrehozását, illetve az élővilág betelepítését.

A benépesítési folyamat hosszú volt, bonyolult és kockázatos. A munka megkövetelte a gyarmatosítóktól, hogy nagyon összehangoltan, precízen és szigorú kontroll alatt dolgozzanak. Ez a kényszer aztán rányomta a bélyegét a társadalmi berendezkedésre is: a Cobalt társadalmát élesen elkülönülő rétegek alkották, amelyek együttműködését pontos – és merev – szabályok határozták meg. Nem nevezhetjük őket kasztoknak, hiszen volt közöttük átjárás – lecsúszni például egészen gyorsan lehetett, de a felemelkedés sem volt kizárt –, az elkülönülés és a bizonyos mértékű előítéletesség viszont mindenképp jellemző volt.

A magasabb társadalmi helyzet azonban nem járhatott együtt a több birtoklással, vagy a kisebb kontrollal. A gyarmat működése a kezdetektől megkívánta a javak központi tervezését és elosztását, csak ez biztosíthatta ugyanis a kiszámítható, hosszú távra tervezhető jövőt.

A Cobalton ezért évszázadok óta a Központi Kormányzati Számítógép őrizte a telep működését jellemző összes hivatalos adatot, és határozta meg a szükséges tevékenységeket. A Számítógép mondta meg, mekkora lehet a természetes szaporulat – és persze azt is, hogy ez