Mire felért a bizottság üléstermébe, lejárt a biztonsági idő, s a sárga lámpák zöldre váltottak. A járművek dokkolói kinyíltak és idegenek kezdtek kiáramlani rajtuk. Sokan voltak, többnyire eszköz nélkül, és elsőre követhetetlen összevisszaságban mozogtak. Aztán megjelent két kerekes jármű is, megkerülték a központi leszállóegységet és nekiálltak a hegyoldal bontásának. Hamarosan kiderült, hogy egy akkora helyet vájnak ki a sziklából, mint amekkora a központi egység. Meglepően gyorsan haladtak, s bár semmi jelét nem mutatták, hogy a két gép között kommunikáció lenne, mégis nagyon összehangoltnak tűntek.

Közben a többi idegen mindenféle csomagokat és ládákat hurcolt ki a kompokból. Ezek többségét felhalmozták a puszta földön, másokat bevittek a központi egységbe. Az eredmény megint csak azt bizonyította, hogy az idegenek csapatban dolgoznak, továbbra sem sikerült azonban olyan pillanatot megragadni, amikor valahogy beszéltek, vagy legalább érintkeztek volna egymással.

A nap gyorsan elszállt, a serény munka azonban éjszaka is folyt. Meglepő módon csak minimális világítást használtak hozzá, így elég nehéz volt nyomon követni, mi is történik.

Másnapra a két jármű eltűnt az emberek szeme elől: valamiféle járatot kezdtek fúrni a sziklába, közvetlenül a kivájt üreg hátsó falának két oldalán.

A felszínt továbbra is a szinte átláthatatlan sürgés-forgás jellemezte. Ennek eredményeképpen azonban rendezett kupacok nőttek ki a földből, amiket az idegenek a kompokból kihordott csomagokból építettek.

Néhány nap múlva a központi leszálló egység megmozdult. Sokan elsőre arra gondoltak, hogy visszamegy az anyaűrhajóhoz, de nem ez történt. Lassan, óvatosan a hegyoldalba mart üreg felé araszolt, egészen addig, míg a távolabbi oldala a kőfalhoz nem simult. Amikor ez megtörtént, néhány csapat idegen a medence felé eső oldalhoz tolt három kisebb járművet is, és ezeket a központi egység nyílásaihoz erősítették. A céltudatos átalakító munkának köszönhetően hamarosan senki nem mondta volna meg, hogy ezek az egységek valaha repültek: az egész komplexum egy szerteágazó épületegyüttesnek tűnt, amelynek rendező elve minden bizonnyal a célszerűség és nem az esztétikum – tekintve, hogy az idegenek a legkisebb erőfeszítést sem tették a harmónia, a szimmetria, vagy a szépség minimális megjelenítése érdekében. Az építmény furcsa volt és csúnya.

Ismét eltelt néhány nap, s a kivájt törmelékből a β-k rámpát építettek egy emeleti nyíláshoz. Ahogy elkészült, megindult az áradat, s az összes dolgozó nekiesett a felhalmozott csomagoknak, elkezdték azokat felhordani az épületbe.

Másnap Ken nem volt ügyeletben, így csak a délutáni bizottsági ülésen értesült a nap eseményéről: az idegenek építkezésén baleset történt. A felvételeket többször is visszanézték, még lelassítva, szinte kikockázva is. A bejátszás végén néma csönd lett – a bizottság tagjai nem tudták hova tenni a történteket.

A képen nyomon követhették, hogy a csomagokat hurcoló β-k közül az egyik megcsúszott a sorban, s az egyensúlyát keresve a rámpa pereme mellé, a semmibe lépett. Zuhanás közben kétszer is a földnek csapódott, miközben a csomag – egy hatalmas, éles peremű fémláda – először a mellkasát préselte össze, aztán a fejére esett.

Tisztán látható volt a képeken, hogy amint leért, a lent álldogálók közül ketten is azonnal a segítségére siettek. A bizottsági tagok legnagyobb megdöbbenésére azonban a két érkező nem a balesetet szenvedett idegent kezdte vizsgálni, hanem a leesett ládát. Alaposan megszemlélték, aztán az egyik feladta a másik kezébe – és visszasétált oda, ahol korábban is téblábolt. A másik fürgén nekiindult, és hamarosan elvegyült a csomaghordók forgatagában.

A visszajátszások alapján Kennek kétsége sem volt, hogy a szerencsétlenül jártnak teljesen összetörtek a bordái, és valószínűleg a feje is súlyosan megsérült. De láthatóan élt, próbálta a kezét emelni, és a fejét forgatni – ügyet sem vetett rá azonban senki.

A teremben néma csend volt.