A bizottság többi tagja átvonult a tanácsterembe. A központi asztal fölött már ott lebegett a medence kivetített képe, rajta az idegen kompokkal. A kép lassan forgott, hogy mindenki minden irányból szemügyre vehesse.

Miután mind helyet foglaltak a konzul kérdően végigtekintett rajtuk.

– Nos, uraim – kezdte –, mi történik most?

Ken meglepetésére Minabongo azonnal magához ragadta a szót.

– Nyilvánvaló, hogy az idegenek jóval tudatosabban járnak el, mint ahogy azt korábban feltételeztük – szögezte le. – Visszamenőleg pontosan megállapítható, hogy tervszerűen hajtották végre a kapcsolatfelvételt is, de tervszerűen vitték végbe a véglegesnek tekinthető leszállás előkészítését is.

– Mondhatnánk azt is, hogy agresszíven – bökte közbe Connors ezredes barátságtalanul.

– Tulajdonképpen mondhatnánk – Ken elcsodálkozott Minabongo engedékenységén –, de azért ezt nem feltétlenül állítanám. A lehetőségekhez képest az idegenek igyekeztek együttműködőek lenni, így például minden érkezésüket előre bejelentik, már hónapok óta. És ez nem volt másképp most sem, mondhatni időben szóltak.

– Az „időben szóltak” és az „együttműködtek” egyáltalán nem ugyanaz – vágott vissza az ezredes.

– Ez igaz – bólintott Minabongo –, de azért ne legyenek irreális elvárásaink!

– Megtanulták és alkalmazták a mi kommunikációnkat – kelt az idegenek védelmére Chaval is. – Az ő ismereteik szerint korrektül jártak el. Mit várhatunk még ennél többet?

Ken értette az érvelésüket, el is tudta fogadni, legbelül mégis úgy érezte, a lényeg szempontjából az ezredesnek van igaza. Az idegenek tetteit valamiféle belső logika mozgatta, ez pedig független volt az együttműködéstől, valószínűleg ugyanígy jártak volna el akkor is, ha az emberek nemet mondanak. Amíg azon töprengett, van-e ennek akkora súlya, hogy szót kérjen, a vita tovább folyt.

– Nem hinném, hogy az idegenek szemére lehetne vetni, ha tervszerűen cselekszenek – mondta Bob Rise. – Mi mást tehetnének ennyi utazás után, aminek értelme lenne? Nyilván valamilyen kialakult és bevált algoritmus szerint járnak el, igazán nem várhatnak arra, hogy mi mondjuk meg, hogyan szeretnénk tovább. Ehhez ők túl sokat kockáztattak az utazással.

– Azt mondta, ez a végleges leszállás – fordult Minabongohoz a konzul. – Ezt hogy értette?

Az exobiológus habozott egy kicsit.

– Világos, így utólag, hogy az eredményes kapcsolatfelvételhez számukra is kell egy felszíni bázis, valami olyan hely, ahol közel is vannak, meg eléggé otthon is – mondta végül. – Ez nem lehetett a kapcsolatfelvétel első helye, hiszen ez itt a mi bázisunk, itt ők túlságosan ki lennének szolgáltatva nekünk.

– Magyarán, ott – biccentett a kép felé az ezredes – az idegenek előretolt helyőrsége készül?

Minabongo az égre emelte a tekintetét és lemondóan sóhajtott.

– Hát, ha feltétlenül így akarja megfogalmazni, akkor igen – felelte kelletlenül. – De én nem neveznék egy ilyen bázist katonai objektumnak.

– De nem tagadja, hogy ilyen szerepe is van? – Az ezredes nem engedett kibúvót.

– Józan ésszel belegondolva szükségszerűen kell lennie ilyen funkciójának is – próbált érvelni Minabongo. – Ha mi mennénk egy másik civilizáció élőhelyére, mi is gondoskodnánk a sajátjaink maximális védelméről, nem?

Az ezredes arcán önelégült ragadozómosoly ült.

– Ez megengedhetetlen – szögezte le.

– Micsoda? – kérdezett vissza az exobiológus dühösen. – Hogy megpróbálják megvédeni magukat?

– Pontosan – emelt egyet a hangján az ezredes is. – Vagy maga tényleg nem látja az azonosságot a védett bázis és a megszállás első lépése között?