Csendben figyelték tovább az idegen mozgását. Jó messze járt még a vörös vonal végétől, Ken némiképp aggódva gondolt arra, hogy még órákig kell figyelniük, ahogy ugyanazt csinálja, amit az előző nap.

– Nézzétek! – Magnus hangja riasztotta fel a borongásból.

Az egyik képernyőn újabb β jelent meg – ezúttal azonban egy másik komp dokkolójában, amelyik közelebb esett a medencéhez. Ezt a nyílást még soha nem látták kinyílni. Az új idegen először körbenézett. Határozottan bizonytalannak tűnt. A társa ugyan még látótávolságban volt, de ügyet sem vetett rá – inkább a tenger felé eső sziklafalakat bámulta. Aztán óvatosan elindult és balra fordulva, jóval lassabban, mint a másik, elsétált a hegyoldalak felé. Feszülten figyelték, ahogy ráérősen ballagott, néha meg-megállva, hogy szemügyre vehessen egy követ, sziklát, vagy ki tudja mit a földön. Egész hamar eljutott a hegyvonulat lábához. Megállt és felnézett a magas sziklákra. Egy pillanatig úgy tűnt, nekiindul a meredek hegyoldalnak, de aztán jobbra fordult, és elindult a hegyláb mentén.

– Hm – hümmögött Magnus. – Jó lenne tudni, hogy mit is csinálnak…

– Hogyhogy mit? – nézett rá Dani megütközve. – Megismerik a környezetüket.

– Így? – vonta fel a szemöldökét kétkedve Zou. – Gyalog? Eszköz nélkül? Ennél ezerszer többet tudnak meg egy sima radarképpel.

– Ó, hát nem ti mondtátok, hogy az EET miatt nem használhatnak eszközöket? – kérdezte gúnyosan Dani.

Tamara komolyan nézett rá.

– De igen – felelte. – De itt nemcsak az eszközök hiányáról van szó. Ha mi lennénk a helyükben, elképzelhetetlen lenne, hogy valaki egyedül tébláboljon odakint. Az is, hogy konkrét cél nélkül induljon útnak. Ezek úgy viselkednek, mintha unalmukban sétálnának. Ahhoz viszont túlságosan tudatosak, legalábbis az első.

Dani továbbra is gúnyosan mosolygott.

– Lehet, hogy tényleg unalmukban levegőznek csak – vetette fel a vállát vonogatva. – Lehet, hogy egyáltalán nem ilyen reakcióra számítottak tőlünk. Esetleg azzal is tisztában lehettek, hogy nincs mitől tartaniuk, ha egészségügyi sétára indulnak. Ugyebár.

Tamara az égre emelte a tekintetét.

– Dani, fejezd már be! Ezerszer megbeszéltük, hogy nem lehetnek emberek…

– Persze, persze – sietett egyetérteni Dani, de a gúny csak erősödött a hangjában. – Mindig elfelejtem, hogy semmi nem utal erre! Hogy is juthatna eszembe, hogy csak egy kapitális átverés szereplői vagyunk!

Tamara arca elborult, de mielőtt megszólalhatott volna, Dani gyorsan javított.

– Bocs, nem átverés, inkább valami teszt, ahol mi vagyunk a kísérleti nyulak. Valakik nyilván figyelik, hogy miként reagálunk. De hát ez minden bizonnyal csak sci-fi, ilyen a valóságban soha nem fordulhatna elő! Úgyhogy azt hiszem, jobb is, ha most távozom!

Azzal mosolyogva felállt és otthagyta a csoportot.

A következő napon három idegen kezdett neki a sétának: az első a már megszokott útvonalon haladt, és a nap végére körülbelül 10 kilométerre a kompoktól elérte a medence hátsó falát. A második azonban nem a korábbi másik útvonalon indult el, hanem egy teljesen újon, az első úttól jobbra, a hegyoldalak irányába, a harmadik pedig elsétált a bázis bejáratáig, majd onnan balra fordulva indult meg a sziklák mentén. Ahogy korábban is, most is mindegyik visszatért a kompokhoz még mielőtt eltűnt volna a nap a hegyek mögött.

A negyedik nap négy, az ötödik nap öt idegen indult útnak. Úgy tűnt, az idegenek száma a napokkal együtt növekszik – a tízedik napon azonban megszakadt a sorozat: szabálytalan időközönként, de folyamatosan jelentek meg újabb és újabb idegenek a dokkolókban, és vették az irányt a medence síkja, vagy a hegyvonulatok – pontosabban kizárólag a jobb oldali, a sziget belseje felé eső hegyoldalak – felé. Volt olyan nap, hogy harmincnál is több idegen tartózkodott odakint.